A veterán időkapszulák varázslatos módon Szegedet egy időutazásra hívták, ezzel elrepítve a várost a régmúlt világába.
A hétvégén varázslatos időkapuk nyíltak meg Szeged szívében, ahol a múlt és a jelen találkozott. A veterán autók találkozója igazi ünneppé vált, tele emlékekkel és történetekkel. A tulajdonosok lelkesedése és szenvedélye ragyogott, ahogy kincseikről meséltek, minden egyes jármű mögött egy újabb fejezet bontakozott ki. A látogatók sem maradtak adósak, hiszen gyerekkori élményeik és autós kalandjaik felidézése színesítette az eseményt, egy olyan közösségi élményt teremtve, amely összekötötte a generációkat.
A hétvégi szegedi veterán találkozó belvárosi rendezvényén nem csupán a fényesre polírozott autók és a csillogó krómozott lökhárítók ragyogtak, hanem az emlékek is életre keltek. Ami igazán magával ragadta a látogatókat, az nem csupán a régi autók és motorok látványa volt, hanem az a szenvedély és lelkesedés, amellyel a tulajdonosok meséltek róluk. Ők nem csupán a járművek őrzői voltak, hanem igazi történetmesélők, akik örömmel osztották meg, hogyan bontakozott ki irántuk érzett szeretetük, miként akadtak rá ezekre a gyöngyszemekre, és milyen kihívásokkal néztek szembe a felújításuk során. De talán még ennél is értékesebb volt, hogy figyelmesen hallgatták a nézelődőket is, hiszen a látogatók között szinte mindenkinek volt egy felejthetetlen gyerekkori emléke a nagyszülők Moszkvicsának hátsó üléséről – egy-egy kalandos autóút, ami örökre a szívükben maradt.
Zaporozsec: a fűtés mestere, amely mindenkit felülmúl!
Nagymamámnak élénkzöld Trabantja volt, amit varázslatosnak láttam gyermekkoromban. Imádtam a hangját és azt, hogy előre kellett dönteni az ülést, úgy tudtam bemászni, és csodálattal néztem, ahogy mamám szakértő mozdulatokkal kezelte a kormányváltót.
Családi legendáriumunk mégis arról a Zaporozsecről őrzi a legtöbb sztorit, amellyel még jóval születésem előtt járta be Európát édesapám szüleivel. Sosem ültem benne, de látatlanban is nagy rajongójává váltam. Mindig óriási, igazi könnytörölgetős hahotával végződik, amikor édesapám elmeséli, hogy a Tátra felé haladván miért volt kénytelen a salgótarjáni benzinkúton új lábbelire beruházni. Ha a Zaporozsec önmagában nem is, sejthetően kimondottan a szibériai tajgára tervezett, külön fűtőmotorja kétségkívül a szovjet autóipar csúcsteljesítménye volt. Olyan erővel ontotta Szegedtől a határig édesapám lábára a meleget, hogy konkrétan leolvadt a cipőtalpa.
Zápor Jóska ámulatba ejtette a Nyugatot
A másik kedvenc történetem, amikor egy hosszasabb luxembourgi városnéző séta után visszatérvén a Zaporozsechez, helyiek lelkes tömege vette körül a családi Zápor Jóskát. Egyikük rákérdezett: "NSU?", mire édesapám nagy mosollyal megrázta a fejét, és a nyelvi korlátokat ledöntő mozdulatokkal igyekezett hátrálásra buzdítani a népes nézőközönséget. Majd beszállt, indított, mire a Zapcsi durrant egy nagyot, a tömeg hátraugrott, és folytatódhatott a kaland, amely során az öreg járgány még a Grossglockner 2505 méteres szintkülönbségét is simán leküzdötte.
