Valkai Anna: Számos alkalommal hallottam már, hogy neked egyszerűbb, hiszen van egy ismerősöd...

Valkai Anna és Kiss Gergely kapcsolata 1996 óta íródik, és a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó sokat köszönhet feleségének, aki szintén sportolt, de férje karrierje érdekében háttérbe szorította saját álmait, amikor Gergely Nápolyba igazolt. A közel három évtizedes közös életük során Anna mindig ott volt Gergely mellett, támogatóként és társakként. Most egy különleges interjú keretein belül Valkai Annával beszélgettünk, ahol szóba kerültek a családi kapcsolatok, a kapitányi döntések, amelyek a család távol tartásáról szóltak, a nehéz pillanatok, mint a betört arccsontja, és a védőmaszkban játszott Bajnokok Ligája döntő. Emellett Anna megosztotta tapasztalatait a "neked könnyű lehet" típusú megjegyzésekről, és arról, hogyan tudtak példát mutatni a nehéz helyzetekben is azok a sportolók, akiket azóta is hősként tisztelnek.

Nagyon fontos kérdés rögtön az elején: i-vel vagy y-nal írandó a családnevük? A korábbi újságcikkeket böngészve ugyanis mindkét verzióval találkoztam.

Apukámnak volt egy ősje, aki egyszer különös módon y-nal írta a nevét, és ez a furcsa írásmód apukámra is átragadt. Amikor igazolványt kellett cserélnie, akkor derült ki, hogy valójában Valkai a neve. A legszórakoztatóbb az egészben, hogy az egyik öcsémet véletlen elírás következtében y-os végződéssel anyakönyvezték. Így a családunkban mindenki Valkai, kivéve a legkisebb tesómat, aki egy adminisztrációs hiba folytán lett Valkay.

Lehetséges, hogy már hallott róla, de a Nemzeti Sport 1995. november 8-i számában megjelent egy érdekes cikk, amelyben Kiss Gergely szerepelt: ő volt az, aki két gólt szerzett a Spartacust idegenbeli mérkőzésen 8-5-re legyőző Kordaxban. A cikkben az ön neve is feltűnt, mint a női bajnokság újonc csapatának, a Kecskeméti Villanó Fókák-Buza Kerámia tagja. Mellette a két húga, Erzsébet és Ágnes, valamint az édesapja, a csapat irányítója, Ferenc is megemlítésre került.

Nem is sejtettem, hogy eddig elkerülte a figyelmemet, de igazán mulatságos, hogy rátaláltam erre!

Milyen érzés volt olyan csapatban szerepelni, ahol az édesapád volt az edző? Inkább előnynek vagy hátránynak érezted ezt a helyzetet? És hogyan tudtátok megoldani, hogy a sport és a családi élet ne keveredjen egymással?

Azt sehogy. Nekem nincs igazán összehasonlítási alapom, hogy ez a helyzet könnyebb vagy nehezebb-e, mert én a két tesómhoz képest nagyon keveset vízilabdáztam, és végig apu volt az edzőm. Kamaszként később is adtam be a derekamat, mert eleinte még az volt bennem, hogy márpedig én akkor is kosárlabdázni fogok. Aztán a végén csak kikötöttem az uszodában, szerintem 16 lehettem, amikor először játszottam pólómeccsen. Annyira a vízilabdáról szólt az egész életünk, hogy bár nem ez volt éjjel-nappal a téma, de a hétköznapjainkat alapjaiban határozta meg.

Hogyan reagált az édesanyja, amikor látta, hogy a vízipóló ennyire a figyelem középpontjába került? Tudom, hogy úszóedzőként ő is jól ismeri a medence világát, de vajon milyen érzésekkel élte meg gyermeke sportág iránti elkötelezettségét?

Igen, valóban, ráadásul a csapatban is aktívan részt vett. Mint úszóbajnok, nem volt meglepő, hogy a vízilabda világába is beszippantotta a sportág varázsa.

Amikor a három nővér egy csapatban lépett színre, a légkör tele volt varázslatos energiával. Mindhárman különböző stílusban öltözködtek, ami még inkább kiemelte egyéni személyiségüket: az egyikük elegáns, klasszikus ruhában tündökölt, míg a másikuk merész színekkel és modern vonalakkal hódított. A harmadik nővér pedig játékos, bohém kiegészítőkkel tette egyedivé megjelenését. Az előadás során harmóniában dolgoztak együtt, a mozdulataik szinte egybeolvadtak, mintha egy közös gondolatot fejeztek volna ki. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy eltérő karaktereik együttes erejével egy varázslatos történetet meséltek el. A zene ritmusára szinkronban mozdultak, és minden egyes mosolyukkal, pillantásukkal a színpadra varázsolták a nőiesség erejét és szépségét. Ez az előadás nem csupán egy csapatmunka volt, hanem egy igazi művészi élmény, ahol a három nővér közötti kötelék és összhang mindenki szívébe belopta magát. Az este végén a közönség vastapssal ünnepelte őket, hiszen nemcsak a tehetségüket, hanem az összetartozásukat is megcsodálták.

Balkezesként mindig is a jobbszélső pozícióban játszottam, míg Bözse húgom a center szerepét töltötte be. Ági pedig igazi mozgékony csapatjátékos volt, főleg irányítóként és a bal szélen. Ez a felállás kiválóan működött számunkra, hiszen sosem kellett egymással versenyeznünk a pályán.

Hármunk közül én voltam az, aki mindig kilógott a sorból, a lázadó szellem, aki nem félt kifejezni magát. A sportolói pálya számomra nem volt egyértelmű cél, inkább csak egy távoli lehetőség, ami nem igazán vonzott.

Nem állítom, hogy kizárólag a tanulmányaimra koncentráltam, inkább úgy éreztem, hogy a vízilabda nem tűnik tartós elemnek az életemben a jövő szempontjából.

Akkor önnek nem voltak olyan komoly céljai a sportban, mint Gergőnek, aki már 10 évesen kijelentette, hogy olimpiai bajnok akar lenni?

Más területen voltak nagy céljaim: egészen kicsi lányként kitaláltam, hogy nagyon szeretnék franciául megtanulni. Abban az időben ez nem volt olyan egyszerű, mert előbb az orosz, utána meg az angol volt az egyetlen opció, de addig küzdöttem, amíg megoldottam, hogy francia szakos osztályba kerüljek, és később nyelvtanár szakon le is diplomáztam franciából.

A Facebook-oldalán nemrégiben megosztott egy szívhez szóló bejegyzést, amelyben felelevenítette, hogyan ismerkedett meg Gergővel. Azok számára, akik lemaradtak a posztról, szívesen elmesélné, mi is zajlott 1996-ban azon a különleges napon. Mi történt pontosan, ami ennyire emlékezetessé tette számukra azt a találkozást?

Az egri Eszterházy Károly Főiskolán (ma már Egyetem) végeztem a francia szakot, akkor még aktívan vízilabdáztam, és lejártam a helyi csapathoz is. A városban akkor rendezték az Egervin Kupát, amelyen ott volt a Fradi, a Galatasaray, az Eger, és a barátnőimmel kimentünk meccset nézni, utána beültünk a moziba egy filmre, majd egy szórakozóhelyen kötöttünk ki. Gergőék is ott voltak, és felbátorodott attól, hogy a csapattársai közül többet is ismertem, volt, akinek korábban az apukám volt az edzője, meg Szentesen együtt gyerekeskedtünk, ezáltal könnyebb volt a kapcsolódás, hiszen volt személyes kapcsolat.

Az ominózus bejegyzésben azt is megemlítette, hogy a barátnők győzködték, legyen egy második találkozó az újdonsült udvarlójával. Sokat kellett piszkálniuk, hogy beadja a derekát?

Gergő nagyon cukin spicces volt, és mellé roppant szimpatikus, végigbeszélgettük az éjszakát, majd segítettem neki utána megtalálni a szállodát. Nagyon jól éreztem magam a társaságában,

Akkoriban, a kamaszkorom zűrzavarában, amikor a felnőtté válás határvonalán egyensúlyoztam, úgy éreztem, hogy a családomtól való távolság teljesen elvágott a valóságtól. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy Egerben tanuljak, Kecskeméten vízilabdázzak, és mindezek mellett még Budapestet is belevigyek az ingázásaimba. Ráadásul a gondolat, hogy egy időbeosztás szempontjából bonyolult sportolóval kezdjek valamit, egyáltalán nem vonzott.

Aztán hirtelen megváltozott a véleményem, hála a sorsnak, és a barátnőim buzdítására esélyt adtam a továbbiakra.