"Nem azt kell megakadályozni, hanem megérteni a fiatalok médiafogyasztási szokásait, mivel ez a demokrácia szempontjából is kedvező lehet."

A felnőtt világ, legyen szó az oktatási rendszerről, politikai döntéshozókról vagy szakemberekről, gyakran csak a tiltások és korlátozások eszközeivel próbálja kezelni a digitális tér hatásait, miközben a gyerekek egyre inkább elmerülnek a technológiában. Az igazi kihívás abban rejlik, hogyan alakíthatnánk ki egy olyan egészséges médiahasználati kultúrát, amely nem csupán a félelemre épít, hanem tudatos és aktív részvételt ösztönöz. Először is, fontos lenne a párbeszéd megteremtése a fiatalokkal. Az oktatás nem csupán a tilalomról szól, hanem arról is, hogy megtanítsuk a fiatalokat a digitális világ kihívásaira és lehetőségeire. Interaktív workshopok, digitális írástudásra építő programok segíthetnek abban, hogy a gyerekek kritikusan és tudatosan viszonyuljanak a médiához. Továbbá, a szülők és pedagógusok szerepe is kulcsfontosságú. Ők példát mutathatnak a megfelelő médiahasználat terén. A közös, családi médiaidő, ahol együtt néznek meg tartalmakat, beszélgetnek a látottakról, erősítheti a kötelékeket, miközben fejleszti a gyerekek kritikai gondolkodását. Végül, a digitális világ fejlődése folyamatosan új kihívásokat hoz, ezért a folyamatos tanulás és alkalmazkodás elengedhetetlen. A közösségi kezdeményezések, amelyek célja a tudatos médiafogyasztás népszerűsítése, szintén hozzájárulhatnak a pozitív irányú változásokhoz. Ahhoz, hogy a gyerekeink egészséges kapcsolatot építsenek ki a digitális világgal, nem csupán a korlátozások, hanem a tudás és a tapasztalatok átadása is kulcsszerepet játszik.

- Nincs abban semmi új, hogy a médiatechnológiában bekövetkező változások kapcsán veszélyben lévő gyermekekről hallunk. Napjaink médiával kapcsolatos morális pánikjának célkeresztjében a közösségi médiahasználat áll. De ha visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy nagyon hasonló problémának tekintették a 80-as években a televíziót, vagy a 90-es években a videójátékokat. Hogy ez társul egy orvosi beszédmóddal, az sem újdonság, mert erre az embereknek fogékonyak. A média ebben a kockázat-fókuszú megközelítésben nem csak veszélyes, hanem egészségkárosító. Olvastam én is olyat egy magyar tanulmányban, hogy "heti öt órányi Google használattól megváltozik az agy szerkezete". Lehet ilyeneket mondani, de ettől nem jutunk a problémákhoz közel.

A médiakutatás területén két jelentős paradigma alakult ki. Az 1970-es évek elejéig a középpontban az a kérdés állt, hogy a média hogyan hat a közönségre. Ekkor, 1964-ben, a Birminghami Egyetemen megalakult a Cultural Studies központ, amely új irányt adott a kutatásoknak: a fókusz átkerült arra, hogy a közönség mit kezd a médiával. Ez a megközelítés máig az angolszász médiaoktatás alapját képezi. Ha csupán a média hatásait vizsgáljuk, akkor a hangsúly az eszközökön lesz, és egy olyan dinamikus, folyamatosan változó médiakörnyezet körvonalazódik, amely egyszerre vonzó és ijesztő. Azt is tudjuk, hogy a fiatalok általában gyorsabban alkalmazkodnak az új médiakörülményekhez, ami a felnőttekben félelmet kelthet. E félelmek gyakran abból erednek, hogy a szülőknek és tanároknak fogalmuk sincs arról, hogy a gyerekek mit csinálnak a digitális térben. Gyakran úgy vélik, hogy a gyerekek valami veszélyes vagy tabu témával találkoznak, mint például erőszak vagy szexualitás, ezért inkább elzárkóznak a médiától. Ezekhez a félelmekhez társul a függőséggel kapcsolatos orvosi diskurzus is. Így a felnőttek szemében a sokat internetező, TikTokozó vagy videójátékozó fiatalok könnyen függőkké válnak, miközben a legtöbb esetben a szülők vagy tanárok nem is tudják, hogy a gyerekek valójában mit csinálnak az online térben. A tudatlanság és a félelem együtt egy olyan helyzetet teremt, amelyben a kommunikáció és a megértés helyett a tiltás és a kontroll kerül előtérbe.

- Mi lenne a jó szülői stratégia? Amikor appokkal ellenőrzik, milyen oldalakat nyit meg, hány percet tölt ott a gyerek, az is a korlátozás egy formája.

Meggyőződésem, hogy a gyermekeink védelme a médiatér kihívásaival szemben akkor lesz a leghatékonyabb, ha valóban igyekszünk megérteni, hogy milyen motivációk és szándékok állnak a médiatartalmak mögött. Bár a fiatalok rendkívül ügyesen alkalmazkodnak az új technológiákhoz, ez nem jelenti azt, hogy mindenre képesek, vagy hogy ne lenne szükségük támogatásra. Egy hazai kutatás arra mutatott rá, hogy azok a szülők, akik a legkevésbé ismerik a médiát, gyakran tartják azt a legveszélyesebbnek. Ebből következik, hogy saját félelmeiket és bizonytalanságaikat vetítik rá a gyermekeik médiahasználatára. Az online térben magabiztosabban mozgó felnőttek körében sokkal gyakoribb a megengedő hozzáállás. Fontos hangsúlyozni, hogy a gyerekek nem maradhatnak magukra a médiavilágban; ugyanakkor az sem helyes, ha a használat korlátozásával próbáljuk őket távol tartani a digitális világtól. Az egyensúly megtalálása kulcsfontosságú.

Milyen lépéseket tehetünk a gyakorlatban? Lehet, hogy érdemes lenne mi is csatlakozni a TikTok közösségéhez?

- Ezt azért sem érdemes, mert a Covid idején egyértelműen látszott, hogy ha a diákok korábban használták is a Facebookot, az online oktatás során a platformon olyan személyek jelentek meg, akik eddig nem, köztük a tanáraik, ami nem tetszett nekik. A fiatalok nem szeretnek egy platformon lenni az idősebb generációkkal, inkább átvonultak másra. Ki szereti, ha minden mozzanatát a nagyi lájkolja először? Ma már a fiatalok a Facebookot, az Instagramot se nagyon használják. Nem csak azért, mert a TikTok sokkal ingergazdagabb vagy interakció-központúbb. A Covid alatti kutatásokban sok gyerek számolt be arról, hogy mennyire terhes, ha az osztályfőnök este Messengeren ír, mit kell csinálni holnapra. Ne gondoljuk azt, hogy a gyerekek szeretnek mindig online lenni, hiszen mi felnőttek sem szeretünk. A könyvem kapcsán leginkább az volt a kérdés, kérdezzük meg a fiatalokat, ők hogyan használják a médiát. Kiderült, hogy az előszeretettel hangoztatott generációs modellek, az Y-tól az alfáig és ki tudja még meddig, nem működőképesek. Óriási különbségek vannak a fiatalok médiahasználatában. Már ha csak az én hat gyerekemet nézem. Az egyik sokféle platformot használ, a másik egyet sem, mert idegenkedik tőle, pedig minden lehetősége meg lenne rá. Ez attitűd- és személyiségfüggő, nem mindenki kocka. Van, aki csak sorozatokat néz, más játszik is, de például csak kevesen készítenek nagyobb közönség számára saját tartalmakat. Ha a gyerekekkel beszélgetünk a médiahasználatukról, az már nagyon fontos dolog. Hiszen például a fiatalok szívesen ismétlik azokat a mondatokat a társaikra, amiket otthon rájuk mondanak a szüleik. A mások médiahasználata mindig veszélyes, a sajátunk sokkal kevésbé. Ezt a mintát a felnőttektől látják, utóbbiak nagyon ritkán érzik a saját médiahasználatukat veszélyesnek.

- Az iskolának fontos szerepe van abban, hogy a gyerekeket formálja és irányítsa, de a végső felelősség a miénk marad. Hogyan tudja az iskola támogatni ezt a folyamatot?

A magyarországi mozgókép- és médiakultúra oktatása a 90-es évek óta jelentős átalakuláson ment keresztül, és mára szinte teljesen eltűnt a tananyagok közül. Az általános iskolákban nem tudott igazán teret nyerni, hiszen sem megfelelő eszközök, sem pedig szakképzett tanárok nem álltak rendelkezésre. Csak a legjobb gimnáziumokban találkozhatunk ezzel a tantárggyal. Jelenleg a magyar iskolarendszerben nem létezik olyan, széles körű médiaműveltség-fejlesztés, amely a fiatalokat elérné. A médiaműveltség fogalma sokrétű, és számos készséget, kompetenciát igényel, a technikai ismeretektől kezdve a médiarendszerek működésének megértéséig, egészen az információkhoz való hozzáférésig. Sokak számára a filmkultúra is ennek a területnek tűnik, pedig ennél jóval tágabb. Egy átfogó kutatásban, amelyben tanárokat kérdeztünk meg a médiaműveltségről, a fake news volt a legfőbb téma. Az oktatók többsége úgy vélte, hogy a médiaismeret lényege, hogy a diákok különbséget tudjanak tenni az álhírek és a valós információk között. Ha ma újra felmérnénk a véleményeket, valószínűleg a mesterséges intelligenciával kapcsolatos aggodalmak kerülnének a középpontba. Bár a tantárgyi szintű médiaoktatás eltűnőben van, a médiatudatosságra nevelés már megtalálható a nemzeti alaptantervben és a kerettantervben, részben az etika és erkölcstan tantárgy keretein belül. Ez a megközelítés azonban azt sugallja, hogy a média nem feltétlenül a pozitív oldal képviselője. Roger Silverstone angol kultúrakutató frappáns hasonlata szerint a média olyan, mint egy asztal, amely körül ülünk: egyszerre összeköt és elválaszt minket, a közönséget és a médiahasználókat. A média a mindennapi életünk szerves részévé vált, minden előnyével és hátrányával együtt. Fontos hangsúlyozni, hogy mi magunk is alakítjuk a médiát azzal, hogy milyen tartalmakra és műsorokra vagyunk nyitottak; a gyártók pedig ennek megfelelően reagálnak a keresletre. A bulvárosodás egyik kulcsfontosságú oka éppen az igény, amely nemcsak a médiában, hanem a politikai diskurzusban is megfigyelhető.

Ez nem egy öngerjesztő mechanizmus, mint amit a Google keresések során tapasztalunk, ahol a népszerűbb találatok folyamatosan előrébb kerülnek, és végül már szinte csak azokra a linkekre kattintunk, amelyeket a legtöbben választanak.

- Részben igen, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az internet hajnalán úgy tekintettek erre az új médiumra, mint ami elhozhatja a média demokratizálódását. Ahol mindenki hallathatja a hangját, aki ügyesebb, az jobban. Ehhez képest azt látjuk, hogy az elmúlt 10-15 évben a médiaipari vállalatok elképesztő koncentrációja valósult meg. Bármilyen platformról beszélünk, négy-öt cég kezében van a tartalomgyártás a világon, ami nagyon kevés. Emögött marketingszempontok és kereskedelmi érdekek mozognak. Ezek a cégek nem abban érdekeltek, hogy demokrácia legyen, hanem abban, hogy egy kapitalista logika szerint működjön a világ. Érdemes lenne ezekről a kérdésekről éppúgy beszélni a gyerekekkel, mint az adatbiztonságról, vagy a személyiségvédelemről. De nem erről beszélünk, hanem főleg arról, hogy a médiahasználat túlzó mértékű és függőséget okoz, torzítja a személyiséget, káros. Pedig ha a gyerekeket kérdezzük, ők az aktuális jelenségeket és a kortárs csoport médiahasználatát is kritikusan szemlélik. A kutatásomban több attitűdöt is azonosítottam, a moralizálóké egy fontos csoport, akik azt figyelik, a másiknak milyen rossz a helyesírása, vagy milyen nevetséges képeket oszt meg magáról. Hiba azt gondolni, hogy a gyerekek minden látott mintát lekövetnek. De akkor lesznek kritikusabbak, ha a világról minél szélesebb tapasztalatuk van, és lehet beszélni sok mindenről, tehát nagy szükség lenne a médiaműveltség szisztematikus fejlesztésére. A gyerekek saját tapasztalataira építve kellene azokra a kérdésekre válaszokat kapni, ami bennük is felmerül, miközben médiát használnak. Óriási tapasztalattal rendelkeznek a gyerekek, amit az iskolarendszer nem használ, de ez a tapasztalat önmagában nem elég. Már csak azért sem, mert egyénenként eltérő.

A szülői minták és a kortárs csoportok hatása mellett fontos figyelembe venni, hogy a gyerekek médiahasználatában jelentős eltérések mutatkoznak a családok anyagi és társadalmi helyzete alapján is. A jómódú családok gyerekei gyakran hozzáférnek a legújabb technológiákhoz és eszközökhöz, így számukra a média élménye gazdagabb és sokszínűbb lehet. Ezzel szemben az alacsonyabb jövedelmű háttérrel rendelkező gyerekek esetében a médiahasználat korlátozottabb lehet, hiszen nem mindenki engedheti meg magának a drága okoseszközöket vagy a szélessávú internetet. Emellett a család társadalmi státusza is befolyásolja, hogy a gyerekek milyen tartalmakhoz férhetnek hozzá. A középosztálybeli szülők gyakran tudatosabban válogatják meg, hogy mit nézhet a gyermekük, és hajlamosabbak olyan tartalmakat választani, amelyek edukatív értékkel bírnak. Ezzel szemben a hátrányosabb helyzetű családok esetében előfordulhat, hogy a gyerekek szabadabb kezet kapnak a médiafogyasztásban, ami nem mindig vezet pozitív tartalmakhoz. Összességében elmondható, hogy a család anyagi és társadalmi helyzete jelentős hatással van arra, hogyan és milyen mértékben használják a gyerekek a médiát, ami hosszú távon kihat a fejlődésükre és a jövőbeli lehetőségeikre is.

Vannak olyan társadalmi csoportok, ahol a médiatartalmakhoz való hozzáférés komoly korlátokba ütközik; ezt a jelenséget a hozzáférés szakadékának neveztem a kutatásomban. Fontos megjegyezni, hogy a „kevés médiát használók” kifejezés nem csupán arra utal, hogy ezek az emberek kevesebb időt töltenek a médiával, hanem arra is, hogy az általuk elérhető tartalom rendkívül korlátozott. Például gyakran csak a családi televízió marad, amely előtt az egész család együtt ül, hogy megnézzen egy-egy műsort. A Covid időszakában végzett felmérések is rávilágítottak arra, hogy azok a gyerekek, akiknél csupán egy feltöltőkártyás telefon állt rendelkezésre – amit jellemzően az anyuka használt, főleg a Facebookozásra –, teljesen kiszorultak az online oktatásból. Ezzel szemben egy médiában gazdag környezet, ahol minden családtagnak van saját eszköze, wifi-hozzáférése és különböző streaming-szolgáltatások, egészen más lehetőségeket teremt. Az iskoláknak fontos szerepük lenne abban, hogy ezeket a különbségeket csökkentsék, azonban a jelenlegi digitális kultúra óraszámok mellett ez aligha valósulhat meg. Nehéz elképzelni, hogy azok a gyerekek, akik otthon nem találkoznak a digitális világ különböző aspektusaival, megfelelő fejlődésen menjenek keresztül.

- Nem hozott változást az állami laptop osztás?

- Önmagában eszközt adni nem elég. Ráadásul az iskolai laptopokat szinte teljesen szűz állapotban kapják, nincs rajtuk szinte semmilyen jól használható alkalmazás. A Covid alatt világossá vált, hogy a kormány eddig éveken keresztül nem tett semmit ezen a téren. Nem volt digitális tananyag, nem voltak taneszközök, szoftverek. A helyzet ma sem sokkal jobb, mert az iskolarendszer szereplő nem nagyon tudják mire használni a médiaeszközöket az oktatásban. Ha pedig a média eleve mumus az iskolában, akkor változás aligha remélhető. A prezentációkészítés például aligha sorolható a legkreatívabb tevékenységformák közé. Ha pedig a tanár kivetített óravázlat alapján jegyzeteltet, akkor ugyanúgy használja a digitális eszközt, mint a krétaporos táblát. A módszer elavult, különösen, ha frontális osztálymunkával párosul. De ez nem feltétlenül a tanárok hibája, mert senki se készítette fel az iskolákat, sem egyénileg a tanárokat arra, hogy mit lehetne csinálni. Ugyanakkor persze vannak helyek, például itt Pécsett is, ahol ezt a Covid alatt kreatívan felfuttatták, az ügyesebb tanárok fejlesztettek jól használható online tananyagokat, ők most ezt próbálják jövedelemkiegészítésként piacosítani, mert ahogy vége lett a járványnak, többé nem volt igény rá. Nem az történt, hogy vannak új eljárásaink, de jó, ezeket mostantól használni fogjuk, gyűjtsük össze a jó gyakorlatokat mindenhonnan, hanem visszamentek oda, ahol voltak a Covid előtt. Szoktam mondani, hogy Covid-járvány alatt a magyar köznevelés leginnovatívabb ötlete a vasalódeszkás tanár online órája volt. Ami persze túlzás, de egy jellemző esetnek tekinthető.

- Vezsenyi László makói testnevelőtanár próbált így, a deszkán tempózva úszást oktatni a karanténban lévő diákjainak.

- És mi lett a "jutalma"? Megalázták, eltiltották a tanítástól, végül pedig hátat fordított a pályának. A rendszerből hiányzik az innováció elismerése; nem tud mit kezdeni vele. Hozok egy másik példát: a Wikipédiát sok iskolában nem kedvelik, sőt, nemritkán tiltják is. Az indok az, hogy nem tudjuk, ki áll a tartalom mögött, inkább a tankönyvekre támaszkodunk. A gyerekekkel folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a tankönyvek tele vannak hibákkal és tényszerű tévedésekkel. Legalább egy évbe telik, mire ezeket javítják, ha egyáltalán szól valaki a kiadónak. Ezzel szemben a Wikipédia gyorsan frissíthető, ha tudjuk, hogyan kell javítani, és ismerjük a hibákat. A közönség részvételével létrejövő tartalom sokkal nagyobb eséllyel javítható. Ha a Wikipédiát tiltó tanárok egy projekt keretein belül közösen készítenének egy Wikipédia-oldalt a diákjaikkal, hamar kiderülne, hogy ez nem is olyan könnyű feladat! Forrásokat és képeket kell keresni, azokat ellenőrizni, szöveget fogalmazni, majd várni a visszajelzéseket az online térből. Óriási potenciál rejlik abban, ha a gyerekek együttműködve hoznak létre tartalmakat, akár más munkák remixelésével. A magyar oktatás egyik súlyos problémája, hogy szinte minden feladatot egyedül kell megoldani, és elvárás, hogy egyedi produktumok szülessenek. Ezzel szemben a mindennapi médiahasználat során a közösségi munka, a tudásmegosztás és a tartalmak remixelése a normális gyakorlat. A könyvben is található erre példa: kaposvári gyerekek létrehoztak egy Messenger-csoportot, ahol egy film karaktereinek bőrébe bújva továbbgondolták a történetet. Amikor megkérdeztem, hogy a magyartanáruk olvasta-e ezt, csak annyit válaszoltak, hogy dehogyis. Egy rendszerre nem lehet hatni, ha az nem foglalkozik az ilyen kezdeményezésekkel.

- Milyen jó oldalai lehetnek a gyerekek médiahasználatának?

Beszélgettem egy fiatal anime-rajongóval, aki annyira elmerült a sorozatokban, hogy elkezdett japánul tanulni, pedig a környezete nem volt éppen erre példa. Mások a K-pop zenére kattantak rá, és koreai nyelvet kezdtek el tanulni. Ez csak azt bizonyítja, hogy a média nem csupán az angol nyelv elsajátításához kínál lehetőséget. A legkisebb gyerekeim például Minecraftoznak, ahol bújócskázni szoktak, és olyan influenszereket követnek, akik a világ különböző tájait járják be. Ők sokkal előbb ismerik meg ezeket a helyeket, mint ahogyan az iskolai tananyagban találkoznának velük. A médiahasználat rengeteg értékes lehetőséget rejt magában, amire talán nem is gondolnánk, ráadásul a mindennapi életünk szerves részét képezi, sokkal inkább, mint a klasszikus irodalom, sajnos. Mégis, az iskolákban heti három irodalomóra, egy nyelvtanóra és nulla médiaoktatás van. Ezzel nem lenne gond, ha a végzett általános iskolai tanulók képesek lennének helyesen írni, olvasni és fogalmazni, de a kutatások sajnos azt mutatják, hogy a funkcionális analfabetizmus valós probléma hazánkban. A média nem hátráltatja az olvasást vagy az íráskészség fejlődését, hanem a jelenlegi iskolai rendszer működik diszfunkcionálisan.

Milyen módon aktiválhatná a rendszer a működését?

Az iskola alapvető funkciójának újragondolása sürgető feladat, hiszen a XVIII. század végén kialakult iskolai modell túlhaladottá vált. Ez a rendszer, amely a fegyelmezést és a büntetést helyezi előtérbe – mintha csak egy kaszárnyában vagy börtönben lennénk, csupán nyári szünettel kiegészítve – már nem felel meg a mai társadalmi igényeknek. Az oktatás struktúráját át kell alakítani, a hangsúlyt a készségek és kompetenciák fejlesztésére kell helyezni, nem pedig a lexikális tudásra, ahogy azt a jelenlegi oktatáspolitika hirdeti. Például a középiskolai felvételi vizsga már rég nem a tudás mérése, hanem inkább egyfajta társadalmi kiválasztási rendszer, amely megmondja, ki kerülhet a középosztályba, és ki marad le. Az általános iskolai tanterv sincs összhangban a központi felvételi követelményeivel, ami újabb üzleti lehetőségeket teremtett a felkészítő kurzusok számára – de csak azok számára, akik meg tudják ezt engedni maguknak. Az egész oktatási rendszer nem a jövőbeli boldogulásra készít fel minket, hanem a meglévő társadalmi hierarchiák fenntartására fókuszál. Ha azonban megtanuljuk hatékonyan használni a médiát, és aktívan részt veszünk a társadalmi diskurzusban, akkor képesek leszünk hangot adni a véleményünknek. Így médiapolgárokká válhatunk, ami hozzájárul egy demokratikus és részvételi rendszer kialakulásához. Ezt nem csupán én állítom, hanem elismert amerikai és brit tudósok is. Nem véletlen, hogy az elmúlt év társadalmi és politikai változásai olyan új, nem konvencionális médiaterekből indultak, amelyek még nem kerültek a központi hatalom ellenőrzése alá.

Milyen lépéseket tehetünk a gyakorlatban? Lehet, hogy érdemes lenne mi is csatlakozni a TikTok közösségéhez?

- Ezt azért sem érdemes, mert a Covid idején egyértelműen látszott, hogy ha a diákok korábban használták is a Facebookot, az online oktatás során a platformon olyan személyek jelentek meg, akik eddig nem, köztük a tanáraik, ami nem tetszett nekik. A fiatalok nem szeretnek egy platformon lenni az idősebb generációkkal, inkább átvonultak másra. Ki szereti, ha minden mozzanatát a nagyi lájkolja először? Ma már a fiatalok a Facebookot, az Instagramot se nagyon használják. Nem csak azért, mert a TikTok sokkal ingergazdagabb vagy interakció-központúbb. A Covid alatti kutatásokban sok gyerek számolt be arról, hogy mennyire terhes, ha az osztályfőnök este Messengeren ír, mit kell csinálni holnapra. Ne gondoljuk azt, hogy a gyerekek szeretnek mindig online lenni, hiszen mi felnőttek sem szeretünk. A könyvem kapcsán leginkább az volt a kérdés, kérdezzük meg a fiatalokat, ők hogyan használják a médiát. Kiderült, hogy az előszeretettel hangoztatott generációs modellek, az Y-tól az alfáig és ki tudja még meddig, nem működőképesek. Óriási különbségek vannak a fiatalok médiahasználatában. Már ha csak az én hat gyerekemet nézem. Az egyik sokféle platformot használ, a másik egyet sem, mert idegenkedik tőle, pedig minden lehetősége meg lenne rá. Ez attitűd- és személyiségfüggő, nem mindenki kocka. Van, aki csak sorozatokat néz, más játszik is, de például csak kevesen készítenek nagyobb közönség számára saját tartalmakat. Ha a gyerekekkel beszélgetünk a médiahasználatukról, az már nagyon fontos dolog. Hiszen például a fiatalok szívesen ismétlik azokat a mondatokat a társaikra, amiket otthon rájuk mondanak a szüleik. A mások médiahasználata mindig veszélyes, a sajátunk sokkal kevésbé. Ezt a mintát a felnőttektől látják, utóbbiak nagyon ritkán érzik a saját médiahasználatukat veszélyesnek.

- Az iskolának fontos szerepe van abban, hogy a gyerekeket formálja és irányítsa, de a végső felelősség a miénk marad. Hogyan tudja az iskola támogatni ezt a folyamatot?

A 90-es években elindult mozgókép- és médiakultúra tantárgy hazánkban mára szinte eltűnt a tantervekből. Az általános iskolákban sosem tudott igazán elterjedni, mivel hiányoztak az ehhez szükséges eszközök és szakképzett tanárok; csupán a kiemelkedő gimnáziumokban tanítják. A magyar iskolarendszerben ma már nem található tömegeket elérő médiaműveltség-fejlesztés. A médiaműveltség fogalma sokszínű, számos készséget és kompetenciát ölel fel, kezdve a technikai ismeretektől egészen a médiarendszerek megértéséig és az információkhoz való hozzáférésig. Sokan tévesen a filmkultúrát is a médiaműveltség részeként említik. A könyvünkben egy átfogó kutatás eredményei találhatók, ahol tanárokat kérdeztünk arról, mit értenek a médiaműveltség alatt. Akkoriban a „fake news” volt a köztudatban, és a megkérdezett tanárok többsége úgy vélte, hogy a médiaismeret alapja a gyerekek képessége az álhírek és a valós információk megkülönböztetésére. Ha most ismét feltennénk ezt a kérdést, valószínűleg a mesterséges intelligenciával kapcsolatos aggályok kerülnének a középpontba. Bár a tantárgyi szintű médiaoktatás visszaszorult, a médiatudatosságra nevelés már bekerült a nemzeti alaptantervbe és a kerettantervbe, részben az etika és erkölcstan tantárgy keretein belül. Ez a kontextus már önmagában is azt sugallja, hogy a média nem mindig a pozitív oldalra sorolódik. Roger Silverstone angol kultúrakutató frappáns hasonlatával élve, a média olyan, mint egy asztal, amely körül ülünk: egyszerre kapcsol össze és választ el minket, azaz a közönséget és a médiahasználókat. A média ma már életünk szerves részévé vált, megjelenítve minden előnyét és hátrányát.