Cím: Küldetés: Lehetetlen - A végső összecsapás: A Föld börtönében a világháló már nem tűnik határtalan lehetőségnek... Csak ez a film.

Itt most nem arra gondolok, hogy a megfoghatatlan entitás végül is elkapható, hanem arra az érzésre, amikor egy sci-fi rajongó néz (le) a földön futkosó bogarakra. A western műfaj után a kémfilmek ideje is lejárt, legalábbis úgy látom, lassan kihal. Hiába van még James Bond, talán Ethan Hunt, Jason Bourne (hol van az már), lassan ez a műfaj is leereszt. Mert igenis a Marvel (hiába elcsépelt) és a Star Wars (hiába gagyi) lassan leuralja a mozit, gondolom, így egyre kevesebb a "Kémek, mint mi" rajongó a... Földön.

Valóban, ezt a véleményt egy sci-fi fanatikus fogalmazza meg. A virtualitás világa egyre inkább mindent elborít, kivéve a sci-fi műfaját, amely továbbra is megőrzi varázsát! A film is reagál erre a jelenségre, és ha záróakkordként tekintünk rá, akkor elfogadható, de mégis, hasonlóan a Gyűrűk Ura harmadik részéhez, kívülállóként az élmény kicsit elnyújtott. Sokan írják, hogy a film második felétől kezdve felpörög az események sora, de valójában az akciók mennyisége nem éri el a film teljes időtartamának negyedét sem.

Ethan Hunt, a titkos ügynök, éppen egy szűk, feszültséggel teli tárgyalóban ült, ahol a kémek és katonai vezetők összegyűltek, hogy megvitassák a legújabb fenyegetést. A levegő vibrált a feszültségtől, ahogy Ethan a szemébe nézett egy ellenfélnek, aki nem csupán egy másik kém volt, hanem egy igazi játékos a globális színtéren. Szavak helyett a pillantások beszéltek, minden egyes szó súlyát a tét határozta meg. Az anyahajó parancsnoknője, egy határozott, de bölcs nő, tartotta a markát a helyzet felett, miközben Ethan a saját csapatával is megbeszéléseket folytatott. A bázison, a repülőgép fedélzetén és a föld alatti bányák mélyén mindenhol ott voltak a feszültség jelei. Minden egyes találkozónál a csapatának tagjai tudták, hogy nem csupán a feladatukat végzik, hanem a világ sorsát is a kezükben tartják. A tengeralattjárós akciójelenet során Ethan és csapata egy elhagyatott, ámde rendkívül veszélyes területre hatoltak be. A szűk folyosókon zajló harcok, a kékes víz alatti sötétség és a fémes zajok egy igazi feszültséget teremtettek, ami végigkísérte az egész jelenetet. Minden mozdulatnak súlya volt, minden döntésnek következménye. Azonban a beharangozott "minden idők Tom Cruise top kaszkadőrjelenete" – a kétfedelű repülőgépes lógicsálás – sajnos nem tudta megugrani a várakozásokat. A látványos akció helyett inkább unalmasnak tűnt, mintha a kreatív szikra elhalványult volna. A közönség számára, aki a lélegzetelállító pillanatokra vágyott, ez a jelenet inkább csalódás volt, mint izgalom. Ethan Hunt ezúttal nem csupán a világ megmentésére törekedett, hanem arra is, hogy megtartsa a csapat szellemét és a feszültséggel teli pillanatok intenzitását, hogy a következő akciójelenet valóban felejthetetlen legyen.

Megmosolyogtató, mennyire elszakadt Tom Cruise a valóságtól, egyrészt teljesen indokolatlanul tesz a filmjébe "Tomi fut" jeleneteket, másrészt elhangzik: Ethan Hunt (Tom Cruise) a legfontosabb ember a világon. És itt én már nulla százalékban éreztem a történetben indokoltságát ennek a mondatnak, hiába próbálták armageddon fenyegetéssel lenyomni a torkomon. Ez van.

Gazdagabb lettem két figyelemre méltó mondattal: "Mindketten tudjuk, hogy a kapu kedvező oldalán állunk" (noha valójában ellentétes oldalon helyezkedtek el). "Megóvjuk a hozzánk közel állókat... és azokat is, akiket még nem ismerünk."