Olyan érzésünk van, mintha egy hidegháborús slágergyűjteményt lapozgatnánk - ezek a fegyverek hivatottak lettek volna megóvni a közel-keleti renegát égbolt védelmét.

Az elmúlt néhány évben nem volt titok, hogy légierő tekintetében Irán messze elmarad Izraeltől. A perzsa államban uralkodó nem túl rózsás helyzetet mi sem példázza jobban, mint hogy Teherán négy különböző állam hét vadász/vadászbombázó gépét tartja üzemben, saját fejlesztései pedig egy olyan géptípus köré lettek felhúzva, aminek az első prototípusa a hónap végén tölti a 66. évét, ráadásul sosem lett elsővonalbeli gépnek tervezve. Nézzük, milyen gépek is állnak az Iráni légierő szolgálatában.

Bár Irán sok szempontból regionális nagyhatalomként van számon tartva, a perzsa állam légiereje csupán méretével tűnik ki igazán. Az eszközpark inkább egy kevésbé fejlett közel-keleti ország haderejére emlékeztet: másod- és harmadkézből beszerzett NATO-gépek, Irakból átcsoportosított szovjet típusú repülőgépek, Kína által másolt modellek, valamint Irán által felújított és átalakított vadászgépek alkotják a flottát.

Érdemes kiemelni, hogy ezek a gépek a maguk korában valódi technológiai csodák voltak, ám a 21. században sokuk már nem is számít másodvonalbeli alternatívának.

Az Irán által legrégebb óta üzemeltetett - és a hírek szerint a '10-es években Kína által felújított - vadászbombázók az amerikai McDonnell Douglas Phantom II-es gépek. A kétüléses monstrum a '60-as évek végén repült először, eredetileg az amerikai haditengerészet védelmére rendelte meg a Pentagon, feladata az orosz nagy hatótávolságú bombázók lelövése lett volna, messze az amerikai repülőgép-hordozóktól és tengerészeti bázisoktól. Az már csak kellemes adalék volt, hogy

A repülőgép végül olyan sebességre tett szert, hogy mind a légierő, mind a tengerészgyalogság érdeklődését felkeltette, így lényegében a világ első többcélú sugárhajtású vadászgépévé avanzsált.

Az Egyesült Államok Légierője (USAF) végül a Phantom II vadászbombázók legnagyobb felhasználójává vált, túlszárnyalva a haditengerészetet és a tengerészgyalogságot, akik összesen kétszer annyi gépet üzemeltettek. A repülőgépek Irán számára még az iszlamista forradalom előtt lettek beszerezve, és legnagyobb jelentőségüket az Irakkal folytatott háború során mutatták meg, hiszen a híres Oszirak atomreaktor első bombázása is ezekkel a gépekkel történt. Az utolsó rendelkezésre álló információk szerint Teherán flottája 60 vadászbombázóból és három RF-4E típusú felderítőgépől állt.

A legkevésbé "sztárnak" tekinthető repülőgép, amelyet Irán használ, a Northrop F-5 Tiger II, egy olyan típus, amely meglepő módon a Teherán által birtokolt repülőgépek között a legrégebbinek számít. Ez a modell az 1950-es évek végén kezdte meg repülési pályafutását, és ironikus módon az iráni repülőgépipar alapkövévé vált. Az évezred fordulója óta három különféle, saját fejlesztésű variánsa is készült, noha ezekből csak csekély mennyiség látott napvilágot. Az F-5 eredeti verziója, amelyet Freedom Fighter néven ismerünk, soha nem volt az Egyesült Államok fegyveres erőinek szánt, de mégis jelentős szerepet játszott az iráni haderejében.

az apró, mozgékony, méretéhez képest komoly fegyverzettel rendelkező könnyű vadászgép kifejezetten olcsó volt, így az eredeti tervek szerint Washington szövetségesei vásárolhattak volna belőle.

A terv sikeresen megvalósult, hiszen több mint harminc ország vásárolt a termékből. Irán számára a Tiger II-es gép fejlettebb elektronikával és erősebb hajtóművel ellátott változatai érkeztek, köztük az F-5E vadászbombázó és a kétüléses F-5F kiképző/szárazföldi csapásmérő modellek. Az ezredfordulóra körülbelül 60 példány maradt használható állapotban.

Irán flottájában emellett huszonhárom francia gyártmányú gép is található. Az öböl-háború idején, hasonlóan sok más típushoz, az iraki légierő kiemelkedő Dassault Mirage F1-es többcélú vadászgépei is "átugrottak" a perzsa államba, és azóta is Teherán védelmét szolgálják. Az 1966 óta hadrendben álló Mirage III-asok leváltására szánt F1 a valószínűleg legidőtállóbb nyugati gép az iráni arzenálban. Érdekesség, hogy a francia légierő is csupán az utolsó 15 évben váltott a jóval modernebb Dassault Rafale modellekre, míg számos NATO-tagállamban még napjainkban is aktívan használják. Az F1 egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy már az elejétől fogva többcélú repülőgépnek tervezték, amely számos feladat ellátására képes.

nagyjából 10 perc alatt át lehet szerelni szárazföldi csapásmérő, vagy légifölényt biztosító variációba.

A gép mindössze hat perc alatt képes üres állapotból teljesen megtelni, miközben fegyverzetének cseréje villámgyorsan végrehajtható. A fedélzeti számítógép ez idő alatt folyamatosan üzemkészen tartja a gépet.

Jelenleg Teherán legfontosabb nemzetközi szövetségese Oroszország, ám 1979 előtt a két ország közötti viszony korántsem volt baráti. Ennek következtében az iráni légierő nem rendelkezett orosz vagy orosz technológiai alapú repülőgépekkel a '90-es évek előtt. Az első ilyen típusú gépek ráadásul nem is Moszkvából érkeztek: 1991-ben iraki pilóták negyven Szu-22-es vadászbombázót és huszonnégy Szu-24 taktikai bombázót csempésztek Iránba. A Szu-22 valójában a nem túl népszerű szovjet Szu-17-es exportváltozata. Bár sosem vált széles körben elismertté, mégis történelmi jelentőséggel bír, hiszen ez volt az első olyan repülőgép Moszkvából, amelynek változtatható szárnyállása volt. A rendelkezésre álló információk szerint a negyven Szu-22-esből 10-20 darab működőképes lehetett az izraeli légicsapások előtt, viszont a '69 óta szolgáló gépeket Teherán azóta kizárólag szárazföldi csapásmérőként használja.

A Csengdu J-7-es elfogóvadászok iráni története meglehetősen ködös, hiszen nem áll rendelkezésre pontos információ arról, hogy Teherán mikor kezdte el a gépek beszerzését. Ráadásul nem egyértelmű, hogy valójában hány kínai vadászgép teljesít szolgálatot az iráni légierőnél – a média általában 24 gépet említ, de a számok eltérhetnek. Érdemes megjegyezni, hogy a J-7 a híres szovjet MiG-21-es kínai licenc alapján készült változata, ami igazi mérföldkőnek számít a légierő történetében.

A Mig-21 a vietnámi háború során kiemelkedő szerepet játszott, és számos pilóta számára a légiharcok szimbólumává vált. Az egyszerű, de hatékony konstrukciója révén sok sikeres bevetést teljesített, és nemcsak a technikai teljesítménye, hanem a taktikai alkalmazása is hozzájárult a háború alakulásához.

A riválisok, köztük Irán, által is használt Phantom II-esekhez képest a J-7 sokkal mozgékonyabb, bár hátrányosabb helyzetben van a hatótávolság és a hordozható fegyverek számát illetően. A J-7 alapvető paraméterei az eredeti szovjet típusokkal megegyeznek, azonban a pontos teljesítménye körüli információk beszerzése nem egyszerű feladat. Mianmarban például megbízhatatlan gépként emlegették, míg Tanzánia 1979-ben meglepetésre jelentős győzelmet aratott a papírformához képest sokkal erősebb ugandai légierő felett a J-7-esekkel – ez volt a gép egyetlen komolyabb háborús bevetése. Az eddig elérhető adatok alapján Irán az ezredforduló után a kínai típusokat már csupán kiképzési célokra alkalmazta.

Az 1970-ben hadrendbe állított F-14 Tomcat kétségkívül a legismertebb vadászgépek közé tartozik, ami nagymértékben a legendás Top Gun filmnek köszönhető. A gép ikonikus formája és teljesítménye egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a popkultúra szerves részévé váljon.

Az F-14-est kezdetben az amerikai haditengerészet számára tervezték, mint egy sokoldalú elfogó vadászgépet, amely képes bárhol és bármilyen időjárási körülmények között bevetésre.

Szolgálata későbbi szakaszában a gép szárazföldi támadások és légtérellenőrzési/felderítési feladatokat is végzett. Az öböl-háború alatt különösen figyelemre méltó volt, hogy más Tomcat típusú repülőgépekkel együtt rendkívül hatékonyan irányozták az iraki szárazföldi célpontok ellen. A változtatható szárnyállású konstrukció folyamatos fejlesztésének köszönhetően számos kisebb ország légierejében a 2000-es évek elején is megőrizte relevanciáját, míg az amerikai haditengerészet 2006-ban leváltotta őket az F-18-as típusokra. Jelenleg Irán az egyetlen ország, amely elméletileg még aktívan üzemelteti ezeket a gépeket, ám Washington 1980-ban bevezetett embargója miatt nem lehet biztosan tudni, hogy a körülbelül 35-40 darab repülőgép a legutóbbi izraeli légicsapások előtt valóban repülőképes állapotban volt-e.

Teherán légterében a legnagyobb harci képességgel bíró vadászgép nem nyugati gyökerekkel rendelkezik. A perzsa állam 1991-ben Oroszországból szerzett be Mig-29-eseket, emellett az iraki légierő is néhány gépet átcsempészett a határon. Az orosz ikerhajtóművesek között viszonylag kicsinek számító Mig-29-es először 1977-ben emelkedett a levegőbe, és azóta is, mint másodvonalbeli többcélú vadászgép, megőrzi relevanciáját a modern hadviselésben. Jelenleg ez a legújabb típus, amelyet Irán használ.

Papírforma szerint ezek az egyetlen olyan perzsa állam által használt madarak, amelyeknek a vakszerencsén túl lenne valamennyi esélye lelőni egy Izrael által használt F-15-öst

Bár az F-16-osok nem jellemzően repülnek Irán fölé, a valós harci tapasztalatok és a különféle szimulációk azt mutatják, hogy a korábban kiemelkedő teljesítménnyel bíró MiG-29-esek már nem állják meg a helyüket a modern légiharc kihívásaival szemben. Ezzel szemben, a Tomcat típusú gépekkel ellentétben, a MiG-ek valószínűleg még mindig repülőképes állapotban vannak. A Teherán által üzemeltetett körülbelül 30 gép közül sokat felújítottak az orosz szakemberek, így ezek a régebbi harci gépek még mindig képesek lehetnek a levegőben való jelenlétre.