Mennyi energiája és lehetősége van Iránnak arra, hogy helyreállítsa a romokban heverő szövetségeseit?

Az Iráni Iszlám Köztársaság egészen napjainkig rendkívül sikeresen érvényesítette a külpolitikai céljait az általa támogatott fegyveres nem állami szereplőkkel fenntartott együttműködésén keresztül. Az Irán-barát csoportok alkotta informális kapcsolati háló jelentőségét mutatja, hogy sokak szerint még az iráni rakéta- és atomprogramnál is nagyobb elrettentő erőt képvisel. Milyen szervezőelv mentén működik a Teherán-központú proxyhálózat és hogyan alakulhat át a jövőben?

A világ számos régiójában megfigyelhető jelenség az állami és a nem állami szereplők szoros együttműködése. A közel-keleti államok politikai fejlődésének jellegzetességei miatt azonban az állandósuló fegyveres konfliktusok és válságok sújtotta régióban különösen nagy jelentőségűvé vált a nem állami szereplők jelenléte.

A 2010 végén Tunéziában kirobbant események, melyeket az "Arab tavasz" néven ismerünk, tovább fokozták a térség államainak már amúgy is törékeny struktúráját, és hozzájárultak a politikai rendszerek destabilizálódásához. Ennek következményeként egyfajta állami vákuum alakult ki, amelyben az állami hatalom helyett különböző, gyakran etnikai vagy vallási alapon szerveződő nem állami szereplők vettek egyre nagyobb szerepet. Ez a helyzet a különböző csoportok közötti együttműködés erősödését és egyfajta "függőségi viszony" kialakulását eredményezte, amely új kihívások elé állította a régiót.

Az állam fokozatosan elveszíti képességeit, ami miatt egyre inkább kénytelen támaszkodni a hatékony támogatásra. A régió országainak strukturális gyengeségei hozzájárultak a "hibrid partnerségek" megerősödéséhez, amely a fegyveres nem állami szereplők szerepének felértékelődését vonja maga után. Ezek a csoportok sok esetben lényeges támogatást nyújtanak az állam számára, biztosítva a biztonságot és a gazdasági-szociális jólét alapjait.

A perzsa állam évtizedek óta sikeresen éri el külpolitikai céljait, kihasználva a térség fegyveres, nem állami szereplőivel kialakított együttműködésének stratégiai előnyeit.

A perzsa állam biztonsági stratégiájának egyik kulcseleme már régóta a területén kívüli fegyveres csoportokkal való szoros együttműködés kiépítése és folyamatos fejlesztése. E kapcsolatok fontosságát az a tudat hangsúlyozza, hogy nem csupán a rezsim biztonságának megőrzésére szolgálnak, hanem lehetőséget kínálnak Irán regionális befolyásának növelésére és ellenfelei gyengítésére is.

A fegyveres nem állami szereplőkkel való együttműködés gyökerei egészen az 1950-es évekig nyúlnak vissza, amikor Mohamed Reza Pahlavi sah volt a perzsa trónon. E kezdeményezésben az iráni titkosszolgálat (SZAVAK) aktívan részt vett, biztosítva a szükséges anyagi forrásokat, kiképzéseket és fegyvereket a kiválasztott csoportok számára. Az iraki kurd lázadók támogatása az iraki Baasz Párt gyengítése érdekében zajlott, míg a libanoni maronita és síita csoportok segítése a szovjetbarát erők és a palesztin ellenállás elnyomására irányult, ezt a stratégiát "zöld-terv" néven ismerték. Irán ebben a törekvésében számíthatott az Egyesült Államok és Izrael támogatására, mivel az iráni célok összhangban álltak mindkét ország stratégiai érdekeivel.

A felkarolt frakciók közül már ekkor kiemelkedtek a különböző libanoni vagy Libanonban tevékenykedő síita vallási vezetők, így a Músza asz-Szadr és a Hasszán as-Sirázi köré szerveződő csoportok is. A közösségek lojalitásának elnyerésére Irán a soft powert is alkalmazta: a pénzügyi, diplomáciai és kulturális támogatás mellett fontos infrastrukturális beruházások (pl. iskolák és kórházak építésének) költségeit is átvállalta.

Az 1979-es iráni iszlám forradalom nem eredményezte a Khomeini ajatollah köré szerveződő új vezetés biztonságpolitikai felfogásának gyökeres átalakulását, így Irán (fegyveres) nem állami szereplőkkel való együttműködése a sah bukását követően is fennmaradt.

Irán külpolitikájában azonban a helyi és regionális problémák, Khomeini ajatollah halála (1989) és a kiterjedt üzleti tapasztalatokkal rendelkező Akbar Hásemi Rafszandzsáni elnökké választása (1989) fordulópontot hoztak, így a kezdeti agresszív külpolitikát az 1990-es évektől felváltotta a mérsékeltebb pragmatizmus.

Irán az 1979-ben megalapított politikai rendszerének keretein belül, amely a "vallásjogtudós hatalomra" épül, minden tevékenységét ennek a berendezkedésnek a fenntartására irányítja. Ennek a prioritásnak a része a partnerhálózatokkal való szoros együttműködés, amely a katonai stratégiájának egyik alapkövének számító "előretolt védelmi koncepció" szerves részét képezi. Ez a kooperáció lehetőséget kínál Irán számára, hogy hatékonyan csökkentse a térségben rá leselkedő fenyegetéseket, valamint erősítse elrettentési képességeit.

Az Irán-barát partnerek által alkotott hálózat szervesen beleilleszkedik az ország összetett védelmi struktúrájába, és kulcsszerepet játszik a védelem stratégiai mélységének kialakításában. Ez az úgynevezett "ellenállás tengelye" számos szálon kapcsolódik Irán örökségként hordozott biztonságpolitikai prioritásaihoz: a regionális hatalom megteremtésére irányuló törekvésekhez, az önállóságra való támaszkodáshoz, valamint az elrettentési képességek fokozásához.

Az Irán által támogatott, elsősorban iraki, szíriai, libanoni, palesztin és jemeni politikai és fegyveres csoportok működését az 1980-as évek végétől a Forradalmi Gárda külpolitikai szárnyaként működő Kudsz Erők szervezi és hangolja össze. Az "ellenállás tengelye" által lefedett terület a Gázai-övezettől egészen Afganisztánig tart, és egyes csoportjainak érdekeltségei révén Észak-Afrikában is jelen van. Az így létrejövő szárazföldi "folyosó" a perzsa állam és az általa támogatott csoportok közötti kommunikáció, logisztikai transzfer és utánpótlás megkönnyítését szolgálja.

Az iráni politika pragmatizmusát mutatja, hogy a támogatott fegyveres nem állami szereplők rendkívül sokfélék, és közöttük nem csupán síita, hanem szunnita csoportokat is találni. A kapcsolati háló tagjainak az együttműködése Iránnal jelentős eltéréseket mutat. A kooperáció természetét számos tényező befolyásolja, így a szoros ideológiai kötődés megléte vagy hiánya, a kölcsönös politikai előnyszerzés lehetősége, a csoportok közötti interoperabilitás foka, a földrajzi távolságok, valamint a csoportok szervezeti struktúráinak a hatékonysága. Az "ellenállás tengelye" bár Irán-központú, de nem centralizált felépítésű. Teherán a rendszer más és más önállóságú szereplőivel többnyire funkcionális együttműködési mechanizmusokat alakít ki és tart fenn.

Irán, a nemzetközi szankciók súlyos terhe alatt, képtelen hagyományos katonai erejével érvényesíteni regionális hatalmi ambícióit. E problémák leküzdésére az "ellenállás tengelyében" aktívan részt vevő csoportok, amelyeket a nyugati világ gyakran terrorszervezeteknek minősít, nem hagyományos hadviselési módszerei új lehetőségeket nyújtanak.

A Közel-Kelet politikai sajátosságait figyelembe véve (eseti alapú két- és sokoldalú kapcsolatok, a szövetséges partnerek listájának változásai) az Irán-barát csoportok alkotta hálózat főként a résztvevők eseti együttműködésén alapul, kevésbé tekinthető konszolidálódott szövetségi rendszernek. A hálózatot alkotó állami és nem állami szereplők reálpolitikai érdekeinek előtérbe helyezése lehetőséget biztosít a szereplők rugalmas politika irányváltására is.

Az "ellenállás tengelyének" jelentős stratégiai előnye azonban más területeken rejlik.

Miközben az ellenfeleket saját határaik keretein belül tartja, kénytelenek védekező állásba vonulni. Az "ellenállás tengelye" egy újabb stratégiai előnyként szolgál, mivel a nemzetközi jog érvényesítésének megnehezítését a tagadhatóság jelenti.

Az Iránon kívüli partnerszervezetek által elkövetett támadásokban nehéz minden kétséget kizáróan bizonyítani a közvetlen iráni érintettséget. Az 1979 óta bonyolult szankciós rezsim alá helyezett Irán ezáltal elkerülheti további nemzetközi szankciók kivetését és egy esetleges válaszcsapás megindítását. Mivel a partnerszervezetek által végrehajtott támadásokban iráni katonák nem vesznek részt, ezért a harcosok halála Iránban nem vezet belpolitikai népszerűségvesztéshez.

Egészen napjainkig a libanoni Hezbollah számított a legjelentősebb Irán-barát proxynak. Az 1982-ben alakult szervezet kulcsszerepet játszott az Irán-barát csoportokból álló hálózat megszilárdításában és bővítésében. Jelentős támogatást nyújtott a Gázai-övezetben működő Hamász és Iszlám Dzsihád csoportok működéséhez, és egészen az Aszad-rendszer összeomlásáig koordinálta Szíriában aktív fegyveres síita csoportok működését.

A Hezbollah stabil pénzügyi háttérrel bír, és széleskörű médiabirodalmat működtet. Vallási alapítványain keresztül szociális szolgáltatásokat nyújt, valamint iskolahálózatot is fenntart. Hasonlóan a Forradalmi Gárdához Iránban, a Hezbollah is jelentős befolyással van a libanoni gazdasági és politikai színtérre, amely lehetővé teszi számára, hogy részt vegyen az ország külpolitikájának formálásában is.

A 2023. október 7-i incidens után Izrael gázai és libanoni hadműveletei jelentős csapásokat mértek az Irán által támogatott csoportokra, súlyos veszteségeket okozva mind technológiai eszközeikben, mind személyi állományukban. A szervezetek vezetésének megbuktatása mellett Bassár al-Aszad szíriai elnök hatalmának megingása újabb kihívásokat jelent a csoportok jövőbeli működésében. (A rendszer összeomlása után azonnal visszahívták az összes iráni katonát Szíriából - a szerk.) Ennek következtében valószínű, hogy a csoportok decentralizációja felgyorsul, és bizonyos szereplők, különösen a jemeni húszik és az iraki síita milíciák, a közeljövőben egyre nagyobb szerepet játszanak majd a térség politikai és katonai tájában.

A szerző a Migrációkutató Intézet tudományos munkatársa.