Már csak ez a kis részlet hiányzott: ezért nem fejtik ki olyan hatékonyan az antibiotikumok az újabban várható hatásukat.
Egy újabb megdöbbentő felfedezés látott napvilágot a mindennapjainkban egyre inkább jelenlévő műanyagokkal kapcsolatban, különös figyelmet fordítva a mikroszkopikus méretű mikro- és nanoműanyagokra. Ezek a kicsiny részecskék nem csupán a környezetünket terhelik, hanem a szervezetünkben is jelentős hatással vannak, például befolyásolják az antibiotikumok hatékonyságát és hasznosulását.
Az antibiotikumok hatékonyságának csökkenése mögött nem csupán a megszokott okok állhatnak, hanem újabban a mikro- és nanoműanyagok is szerepet játszhatnak – állítják osztrák, német és magyar kutatók. A Nature folyóiratban közzétett kutatásaikból kiderült, hogy ezek a műanyag-részecskék képesek megváltoztatni a gyógyszerek felszívódását, elősegítve ezzel a gyógyszerek eljutását új célpontokra, miközben növelhetik a helyi antibiotikum-koncentrációt. Ez a folyamat nemcsak az antibiotikumok hatását gyengítheti, hanem hozzájárulhat az antibiotikum-rezisztencia kialakulásához is.
A mindennapi életben használt műanyagok, mint a polietilén (PE), polipropilén (PP), polisztirol (PS), valamint a nylon 6,6 (N66), molekulaszerkezeteinek részletes elemzése során a Bécsi Egyetem, a Bonni Egyetem és a Debreceni Egyetem kutatói felfedezték, hogy a nanoműanyagok képesek molekuláris szinten kötődni a tetraciklin antibiotikumhoz. Ez a széles spektrumú antibiotikum számos betegség kezelésében játszik szerepet, azonban a kutatások szerint a nanoműanyagokhoz való kötődés rontja, vagy akár teljesen megakadályozza a szervezet azon képességét, hogy a gyógyszer bizonyos összetevőit hatékonyan felszívja. Ezen kívül a koncentrált, fel nem szívódó antibiotikumok, amelyek a nanoműanyagok felületéhez tapadnak, ideális környezetet biztosíthatnak a baktériumok számára, hogy ellenállóvá váljanak a gyógyszer hatásával szemben.
A kutatók rámutattak, hogy a mikro- és nanoműanyagok koncentrációja a zárt terekben körülbelül ötszöröse a külső levegőben mérhető szintnek. Ennek egyik fő forrása a nejlon, amely a textileszközökből kiszabadulva, például a légzésünkkel együtt bejuthat a szervezetünkbe.
S hogy mennyire általános problémáról van szó, azt jól mutatja, hogy a PE-ből, PP-ből, PS-ből és N66-ból készült mindennapi termékek nanoműanyagokká bomlanak le a napfény, a vegyi hatás vagy pusztán a fizikai dörzsölésnek, kopásnak köszönhetően. Olyan darabokra esnek, amelyeket megeszünk, megiszunk és belélegzünk, viszont még csak nem is látunk. Néhányat egyszerűen a bőrünkön keresztül szívunk fel.
Sajnos a nanoműanyagok hosszú távú hatásai még nem teljesen ismertek, mivel ez a kutatási terület még viszonylag új. Számos kutatócsoport dolgozik most azon, hogy feltárja hosszú távú hatásaikat, és nemcsak az emberekre, hanem az ökoszisztémákra, például a tengeri és szárazföldi élőhelyekre, élőlényekre is.
Az viszont már bizonyított, hogy a nanoműanyagok csekély mérete lehetővé teszi, hogy sejtszinten kölcsönhatásba léphessenek az emberi szervezettel, és még a vér-agy gáton is átjuthassanak. Az pedig, hogy még az antibiotikumok hatásmechanizmusába is beavatkoznak csak egy újabb ijesztő adalék káros hatásaik egyre növekvő listájához.
