Hetven éven át porosodott a fiók mélyén, most pedig az év egyik legelbűvölőbb filmjévé nőtte ki magát.

Minden elképzelhető nézőpontból Jared Leto legújabb filmszörnyetege az év legnagyobb csalódása.

A kincsek néha valóban elbújnak a ládák mélyén, mintha maguk sem tudnák, mennyire értékesek. Aztán egy nap valaki felfedezi őket, és felmerül a kérdés: hogy tölthették el az időt ott, a feledés homályában? Így járt Federico Fellini és Tullio Pinelli 1948-ban írt, gépelt forgatókönyvével is – amely egy soha megvalósult film alapját képezte, végül azonban csak poros dossziékban veszett el. Most egy különleges filmkritika következik, amely felfedi ezt a titkot.

A dokumentum szinte teljesen ismeretlen maradt egészen 2005-ig, amikor Gabriele Salvatores felfedezte, és ennek nyomán alkotta meg új filmjét, a Napoli - New York-ot. A mű magyarországi premierje nem a hagyományos mozik világában zajlott, hanem a Budapesti Olasz Kulturális Intézet falai között, ahol olasz nyelven vetítették a filmet.

A nápolyi rendező új filmje valódi mestermű, amely mintha megidézné a Mediterraneo fénykorát. Salvatores költészetében a folyamatos utazás, a menekülés, az anarchia és a szabadság tematikái mellett a családi kötelékekre is hangsúlyt fektetett, most pedig egy új és izgalmas megközelítést mutat be. A film három felvonása közötti egyensúly kivételesen finomra van hangolva, így a történet ritmusának és struktúrájának szinkronja szinte tökéletes harmóniát alkot a karakterek érzelmi fejlődésével.

A korábbi, például a Szibériai nevelés című filmmel ellentétben a Napoli - New York szilárd narratív struktúrával rendelkezik. A három felvonás biztosítja, hogy az idő és a tér egysége tökéletesen illeszkedjen a képi világhoz, miközben a realitást és a mítoszt egyensúlyban tartja. Salvatores visszaadja azt a narratív bátorságot, amelyet a produceri óvatosság korábban Fellinitől elvett.

A film nyitányában két árva gyermek, Carmine és Celestina, a háború sújtotta Nápoly kietlen utcáit fedezi fel. A sötét, éjszakai tájban bolyongva, a fiatalok felfedezik a város elhagyatott zugait, ahol a múlt árnyai és a remény fényei keverednek.

Dea Lanzaro és Antonio Guerra friss interpretációinak köszönhetően az első felvonásban Pasolini-realizmusa bontakozik ki, miközben Fellinire jellemző, méltóságteljes és higgadt figyelemmel fordul az elfeledettek és a marginalizáltak felé. A jó és a rossz erkölcsi kategóriái továbbra is a romok alatt temetkeznek, legkedvesebb szeretteinkkel együtt.

A gyermeki nézőpontból vett kameraállások - amelyeket a film nagy részében alkalmaznak - azt igyekeznek bemutatni, hogy még egy olyan világban is lehet mosolyogni, ahol egy étkezés sorsa egy "mazzetti" játék eredményétől függ.

A második részben a főszereplők titokban felkapaszkodnak egy, az Egyesült Államokba tartó személyszállító hajóra. A film vizuális világa éles kontrasztokkal operál: míg az első osztály utasai a luxus minden kényelmét élvezik, a hajó alsó, dohos fedélzetén migránsok és illegális bevándorlók zsúfolódnak össze. A gyerekek itt szembesülnek az új élet kockázataival és a társadalmi különbségek brutalitásával, miközben a remény és a félelem határvonalán egyensúlyoznak.

Domenico Garofalo hajókapitány - Pierfrancesco Favino alakításában - a történet egyik legérdekesebb figurája: kezdetben szigorú tisztként jelenik meg, aki az illegális bevándorlókat ellenőrzi, később azonban jóindulatú felügyelővé válik, figyelemmel kísérve Carmine és Celestina cselekedeteit, segítve őket a túléléshez szükséges szabályok között.

A harmadik felvonásban igazán magára talál a film, éppen abban a szakaszban, amelyhez Fellini korábbi feljegyzései szolgáltak inspirációként, és amelyben New York-i helyszínbejárásokat javasolt a forgatókönyv hitelességének érdekében. Salvatores sikeresen túllépett Fellini aggodalmain, és ellentétben a Tutto il mio folle amore című alkotásával, képes arra, hogy a bevándorlás kérdését mélyrehatóan, a felszínességtől mentesen közelítse meg.

A gyerekek itt szembesülnek a legnagyobb veszéllyel: egy afroamerikai gyermek menti meg Celestina életét, míg a csempész és Carmine közötti bűnrészesség adja a történet cselekményének lendületét. A történet csúcspontján Celestina nővérét, Agnesét gyilkossággal vádolják, és halálbüntetéssel fenyegetik. Carmine és Celestina feladata, hogy segítsen neki, így a gyerekek bátorsága és leleményessége kulcsszerephez jut.

az Olaszország és Amerika között feszülő nyelvi, gazdasági, jogi és kulturális különbségek nem csupán akadályok, hanem a történet lényegi részét képezik. A háború utáni produkciókban gyakran elkerülik ezeket a távolságokat, de Fellini filmjei, különösen a Napoli - New York-ban, merészen kiemelik őket. A kamera mozgása ebben a szegmensben rendkívül dinamikus, hiszen először átvág a Kis-Olaszország zsúfolt utcáin, majd – Salvatores egyedi filmes stílusának köszönhetően – egy lenyűgöző keretbe zárja a vízben tükröződő felhőkarcolókat. Ezt követően 180 fokos elfordulás következik, amely során a két főszereplő elmerült tekintete a városra vetül. Ez a technikai megoldás arra utal, hogy a karakterek nem csupán a fizikai térben, hanem a kulturális identitásukban is mélyen elmerültek, és a város, amely körülveszi őket, formálja a sorsukat és a kapcsolataikat.

A város vizuális megjelenítése nem csupán egyszerű látványosság. Salvatores itt is a történet érzelmi mélységeit emeli ki. A főszereplők mozdulatlansága éles kontrasztban áll a környezet vibráló dinamizmusával; a víz csillogása, a felhőkarcolók impozáns sziluettje és a folyton mozgásban lévő tömeg mind a film morális és társadalmi dimenzióit hangsúlyozzák.

A rendező mesterien ragadja meg a legapróbb részleteket, hogy kifejezze üzenetét: a színészek közötti interakció helyett a cipőikre irányítja a figyelmet, ezzel hangsúlyozva, hogy a helyzet, a környezet és az emberi jelenlét szövevényes összefonódása is képes történeteket mesélni. Vannak olyan pillanatok, amikor a film szinte kizárólag a cipőkről szól – de éppen ez a részletek iránti odafigyelés adja meg a történet finom, mégis erőteljes érzéki és erkölcsi mélységét.

A Napoli - New York című mű különleges vonása az idézetszerűség gazdag szövetében rejlik. A finom utalásoktól kezdve, mint például a 1971-es Sacco és Vanzetti, egészen a nyílt filmes áthallásokig terjed a spektrum, amelyek mind az olasz és olasz-amerikai filmklasszikusok hagyományaira reflektálnak. Carmine arcvonásai például egyenesen Sergio Leone ikonikus westernje, a Volt egyszer egy Vadnyugat főszereplőjét idézik, míg a fiatalok, akik az ablakon keresztül álmosan bámulják a süteményeket, a neorealizmus örökségéből fakadó Leonine karakterek nyilvánvaló másai.

A film zenéje és atmoszférája rendkívüli módon felerősíti a történet érzelmi mélységét. A dallamok finoman kísérik a gyerekek kalandjait, miközben a hangulat hol reményteljes, hol pedig melankolikus színekbe öltözik. Ez a váltakozás nemcsak a film lírai szépségét emeli ki, hanem a realizmusát is gazdagítja, így még inkább magával ragadja a nézőt.

A film végső soron nem csupán a migráció drámáját tárja elénk, hanem könyörtelenül rámutat arra is, hogy az 1950-es években az Egyesült Államokban milyen embertelen bánásmódban részesültek az olasz bevándorlók. Olyan módon ábrázolják őket, mintha csupán állatok lennének – piszkos, betolakodó, tolvaj lényekként. Ez a szisztematikus megvetés, amelyre ma visszatekintve érdemes lenne mélyebben elgondolkodnunk, a film ezen aspektusában egyértelmű figyelmeztetésként bontakozik ki előttünk.

A figyelmeztetés még fájóbbá válik, ha belegondolunk, hogy mindössze néhány év elteltével ugyanazok az olasz emberek polgármesterekké, vállalkozókká és a művészetek támogatóivá lépnek elő. Ugyanaz a közösség, amely ma sokszor gyanakodva néz azokra, akik más nyelvet beszélnek, sötétebb bőrűek, vagy csupán anyagi nehézségekkel küzdenek. Így bontakozik ki a történelmi ív, amely az elutasított emigránsok sorsától a megvető polgárokéig terjed.

Salvatores filmje egy olyan mélyen megindító narratívát kínál, amely a remény csillagfényén vezet végig minket a túlélés nehéz útján, miközben a különböző emberi kapcsolatok erejét is hangsúlyozza. A történet nem csupán a karakterek sorsát követi nyomon, hanem mesterien reflektál a történelmi és társadalmi kihívásokra is, amelyek mindannyiunk életét formálják. Így válik a film egy grandiózus, mégis intim zárójelévé annak a mélyreható kérdésnek, amelyet Fellini hagyott ránk: vajon mi az, ami igazán fontos az életben?

Reméljük, hogy a magyar forgalmazók is észreveszik ezt a kivételes műalkotást, és lehetőséget biztosítanak a hazai közönség számára, hogy Gabriele Salvatores mesterművét mozivásznon élvezhessék.