"Ha a testet elnyomod, a lélek is elveszik" – fogalmazott a református lelkésznő, amikor tabusértő könyvéről beszélt.

"Mondhatnánk, hogy lelkésznőregény, vagy talán irodalomtörténeti mérföldkő" - fogalmazta meg Visky András Mátyus Melinda könyvéről. Az Inkább az enyém című mű, amely nevelődési regénnyé formálódik, a női test fájdalmáról és örömeiről szóló elbeszélésekkel tárja elénk a történetek sokszínűségét.

A Temesvárhoz közeli Újmosnicán található református gyülekezet lelkészét arról is faggattuk, hogyan vélekedik a prédikációk és a szépirodalom nyelvezetének eltéréseiről.

444: Ennek a kötetnek a nyelvére azért nem egyszerű rácsatlakozni, egyszerre archaikus és közben végtelenül modern.

Mátyus Melinda: Az én gyökereim mélyen a múltba nyúlnak, egy archaikus világba, ahonnan származom. A szüleim kibédi gyökerekkel bírnak, egy erdélyi faluban nőttek fel, ahol a hagyományok és a konzervatív értékek határozzák meg a mindennapokat. Itt nincsenek félmegoldások: vagy beilleszkedsz, vagy elhagyod ezt a zárt közösséget. Azonban ez a szigorú környezet azt is magával hozza, hogy ha képes vagy a közösség részévé válni, akkor annak védelme és támogatása mindig ott áll melletted. Csak előbb meg kell találnod a helyed benne.

Ez neked mennyire sikerült? Kamaszként nem lázadtál?

Csendes lázadásom egy különös formát öltött, amelyről akkoriban még nem tudtam pontosan, hogy mit is jelent számomra. A gyülekezet, ahol felnőttem, mintha a tökéletesség szentélye lett volna, miközben én egyre inkább úgy éreztem, hogy nem tudom megfelelni az elvárásoknak. A testtel kapcsolatos kérdések, amelyek kamaszként annyira foglalkoztattak, tabuként lebegtek a levegőben, és én kétségbeesetten kerestem valakit, akivel beszélhetnék róluk. Akkor úgy tűnt, hogy csak én vagyok az, aki ezzel küszködik, a különc, aki a konformizmus keretein kívül vágyakozik a megértésre. Nem a református gyülekezet rendszerével szemben lázadtam, hanem a testellenesség intézményével. Az, hogy a testünkről nem beszélünk, különösen a protestáns közegben érezhető volt. Nézzük csak meg a skandináv protestáns írókat és filmeseket, mint Bergman, akiknél minduntalan felbukkan ez a feszültség: a test elnyomása, láthatatlanná tétele, mintha a fizikai lét eltávolítana minket a szellemi világtól. Folyamatosan azt tapasztaltam, hogy ha a testemet elfojtom, akkor a lelkem is szenvedni fog. Később, amikor a kolozsvári teológiára kerültem, felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül e kérdések súlya alatt. Más lányok is megosztották a hasonló dilemmáikat, de a beszélgetések során mindig ügyeltünk arra, hogy óvatosan bánjunk a szavainkkal. Az intimitás és a sebezhetőség határvonalán egyensúlyozva próbáltuk feltérképezni a test és lélek kapcsolatának bonyolult labirintusát.

A teológiai tanulmányok során sokszor találkozhatunk mély kérdésekkel, amelyek nem csupán a hitünkre, hanem a test és lélek kapcsolatára is vonatkoznak. A testről való beszélgetések rendkívül érdekesek lehetnek, hiszen lehetőséget adnak arra, hogy felfedezzük, miként értelmezzük a fizikai létezésünket a spirituális dimenziók tükrében. Az ilyen diskurzusok során gyakran felmerülnek olyan kérdések, mint a test szentsége, a materializmus és a spiritualizmus közötti feszültség, vagy éppen a testi szenvedés és a lelki megváltás összefüggései. Tehát, igen, a teológián valóban lehetőség nyílik arra, hogy a testtel kapcsolatos izgalmas és mélyreható témákat vitassunk meg.

Alig, pedig a tanárok egy része biztos, hogy nyitott lett volna ezeknek a kérdéseknek a megvitatására. Fel se mertük tenni a kérdéseinket, így szocializálódtunk, nem voltak meg a szavaink hozzá. Az a kevés, ami elhangzott a szexualitással kapcsolatban, kizárólag a bűn dimenziójában tárgyalta a test dolgait.

Ezután elindítottad lelkészi pályafutásodat egy háromszéki közösségben, ahol a hit és a hagyományok szoros összefonódásával formálhattad a gyülekezet életét.

Mindig is hiperérzékeny voltam, ráadásul 24 évesen kerültem ki a teológiáról, nagyon fiatalon, tele idealizmussal és az akkori valóságtól elrugaszkodott elképzelésekkel. Ráadásul ez egy nagyon más közeg volt, mint amiben felnőttem: Háromszék csak Budapestről nézve tűnik közelinek Marosszékhez. 200 km a távolság, és lelkiségben egy egész világnyi. Nálunk beszélgetősebb emberek élnek, akik mindig is nagyon "templomosak" voltak, intenzívebben élték meg a hitüket. A Kis-Küküllő mentén végigsöpört a Bethánia nevű ébredési mozgalom, amely a hitéletet évtizedekre meghatározta. Ezek a gyülekezetek a legnehezebb időkben is jótékonykodtak, női és férfi bibliaórákat tartottak, és nem veszítették el az érdeklődésüket az egyház és a világ dolgai iránt. Hangsúlyozom, egy paraszti kultúráról beszélek. Kibéden például, a szüleim szülőfalujában, 150-200 fős női közösség járt össze hetente kétszer, és ezek a Szentírást elemző emberek a mindennapjaikat is a szövegek mentén próbálták élni. És nemcsak a saját lelkükre figyeltek, de árvákat gondoztak, özvegyeket támogattak, aktívan segítették a rászorulókat, a református kórház építésére rendszeresen adományokat juttattak el. Hihetetlenül inspiratív volt a közösség élete egészen a negyvenes évek végéig.

Háromszéken viszont úgy éreztem, mintha elvesztem volna a tömegben. Nem tudtam, hogyan közelítsem meg az ottani híveket, és minden próbálkozásom falakba ütközött. A gyülekezet már régóta férfi lelkészre vágyott, ehhez képest engem kaptak az útra.

Nem bizonytalanodtál el magadban?

Nem, ennél sokkal súlyosabb dolog történt, és úgy éreztem, mintha áldozattá váltam volna.

Mi vezetett egyébként a lelkészi pályára?

Hívő családban nőttem fel, édesanyám és édesanyám felmenői az előbb említett belmissziós mozgalomhoz, a Bethániához tartoztak. Ez sokat jelentett gyermekkoromban, de a hit nem egy konstans dolog az ember életében, olykor fogyatkozik, máskor felerősödik, kegyelem dolga. És ha nem lett volna nálunk Szovátán egy fantasztikus lelkésznő, akkor valószínűleg eszembe se jutott volna, hogy nőként is létezik ez az opció. A Ceausescu-érában egész Erdélyben nem volt több tíz lelkésznőnél. Elkezdett érdekelni, hogy hogyan tudnám felvinni a saját hitemet a szószékre, elvinni Istent az emberekhez. Ha hívő vagy, akkor ez a misszió benned ég, hogy szétszórd az evangéliumot önmagadon keresztül.

A nyelv, ahogyan beszélsz a szószékről, megvolt rögtön az elején?

Abszolút nem, nagyon sokat változott az évek alatt. Sokkal elvontabb jellegű prédikációkat mondtam az elején. Egy prédikációnak viszont hozzáférhetőnek kell lennie, nem az a dolga, hogy csillogjon. Az évek teltével egyszerűsödött a nyelvem, és ez a nyelv persze folyamatosan alakul. Merthogy a szószékről a gyülekezet tagjait szólítod meg, a gyülekezet pedig - és maga a kor, amelyben élünk - folyamatosan változik.

Milyen érdekes kérdés! Az irodalmi szövegeim és a prédikációim nyelve valóban mutathat hasonlóságokat, de van néhány lényeges különbség is. Az irodalmi írásaimban gyakran szabadjára engedem a kreativitást, a képeket és a metaforákat, hogy gazdag, érzelmekkel teli élményt nyújtsak az olvasónak. Ezzel szemben a prédikációimban a nyelvezet inkább célzott, világos és közérthető, hiszen az üzenet átadása a fő feladat. Azonban mindkét esetben fontos számomra a mélység és az érzelmi hatás, így a stílusban valóban felfedezhetők párhuzamok.

A két nyelv teljesen más. A prédikáció folyamatosan az érthetőségre törekszik, ha felforgató az üzenet, azt is minél érthetőbben közvetíteni, ez a cél. Az irodalmi szöveg viszont kockázatot vállal, a játékosságtól kezdve sokféle nyelvi bukfencig mindent bevethet. Két külön szakma. A lelkészi munka is egy szakma, és szándékosan használom idézőjel nélkül a szót.

Az irodalom képes arra, hogy új perspektívákat nyújtson, és ezzel formálja az egyház testtel kapcsolatos nézeteit. Szavak erejével megkérdőjelezheti a hagyományos dogmákat, és elősegítheti a test és lélek viszonyának újraértelmezését. Az írók és költők művein keresztül olyan történetek és gondolatok születnek, amelyek segíthetnek az embereknek átlépni a megszokott határokat, és elgondolkodni a test szentségén, szépségén és emberi mivoltán. Így az irodalom nem csupán szórakoztat, hanem mélyebb megértéshez is eljuttathat minket, megnyitva az utat a párbeszéd és a változás előtt az egyházi gondolkodásban.

A témák felvetésére való alkalmasság kétségtelen, különösen egy lelkésznő esetében, aki érzékenyebben viszonyul a testtel kapcsolatos kérdésekhez, mint férfi kollégái. A női test történelmileg is tabusított terület, amely a kultúrákban gyakran a tisztátalanság és a bűn forrásaként jelenik meg. Ez a komplex viszony a női testhez nemcsak vonzalmat, hanem félelmet is hordoz magában. Ezt jól tükrözi az a kérdés, amelyet már többen is feltettek nekem: vajon amikor menstruálok, szabad-e a szószékre lépnem? Sokan úgy vélik, hogy ez valamilyen bűnt jelenthet.

Jézus mindig is különös figyelemmel fordult a nőkhöz, beleértve a házasságtörő asszonyt is, sőt, még a más vallású emberek iránt is nyitott szívvel közelített. Tanítványai között is voltak nők, ami abban az időszakban igencsak szokatlan volt. Az Újszövetség, különösen az evangéliumok üzenete, nem a test elutasításáról szól, hanem inkább az emberség, a szeretet és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza. Az az értelmezési keret, amely az elmúlt kétezer évben kialakult, azonban sokszor ellentmond ennek, és hajlamos a test ellenes nézetekre.

Figyelemre méltó, hogy a prédikálás során nem csupán lelkészként kezelnek, ahogy azt egy férfi lelkész esetében megszoktuk. Az én lelkészi szerepem minden pillanatban magában foglalja a női identitásomat is, így a közönség mindig mindkét aspektust észleli bennem.

Természetesen, a női hatás óriási és sokszínű lehet! Nőként rengeteg módon formálhatod a környezetedet, inspirálhatod másokat, és hozzájárulhatsz a közösséged fejlődéséhez. Legyen szó szakmai sikerekről, kreatív alkotásokról vagy akár a mindennapi életben való jelenlétről, a női energia és intuíció képes változást hozni. Hogyan éled meg te ezt a hatást?

Igen, számomra egyértelmű, hogy a hívek viszonyulása sokat elárul erről. Gyakran kapok dicséreteket a külsőmre, például amikor új cipőt viselek vagy változtatok a frizurámon. Kihívás számomra, hogy ezt megfelelően kezeljem, és egyensúlyozzak a nőiességem bemutatása között: ne legyen túl merész a szoknyám hossza, de ne is tűnjek elhanyagoltnak.

Amikor írsz, mennyire tudod elengedni azokat a tabukat, amelyek lelkészi szerepedből fakadnak? Tudsz teljesen szabadon kifejezni magad, vagy mindig ott lebegnek a kötelezettségek és elvárások?

Ez a cél, valóban. Ha nem így lenne, talán egy vallási folyóiratban kellene megjelennem. Az irodalom nem tűri a dogmatikus korlátokat, még a pedagógiai hangvételt sem. Különösen ügyelnem kell arra, hogy amikor a gyülekezeti vagy családi titkok ellen lépek fel, azt ne didaktikus módon tegyem. Az a célom, hogy érzékeltessem: nincs tökéletes ember, a lelkész sem az, de ezt nem szabad tanító jelleggel közvetítenem. A prédikáció inkább a tanítás színtere.

Nem egy tudathasadásos állapot az, ahogy "két nyelven" éled az életed?

Nagyszerű kérdés! Kétségtelen, hogy mindkét oldal a valódi énem része. A lelkészi énem sem csupán egy kitalált, mesterséges figura, és az írói szemléletmódom is autentikus. Ezek a dimenziók a mélyben találkoznak és összefonódnak.

Ez a te alternatív éned, és milyen mértékben integrálható a könyv az egyházi közösségek életébe? Képesek lehetnek-e az alulról jövő kezdeményezések valamilyen változást generálni?

Célom, hogy ezt a könyvet minél szélesebb körben eljuttassam egyházi közösségekhez. A könyvbemutatók kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy bátran elmerüljünk még a kényesebb témákban is. Megfigyeltem, hogy az egyházi közösségek gyakran nehezen lépnek túl a megszokott, igaznak tartott nézeteken, és sok olyan beszélgetés vár ránk, amelyre mind önmagunknak, mind a társadalomnak szüksége van. Remélem, hogy ezzel a kötettel képes leszek hozzájárulni ehhez a párbeszédhez, és folytathatjuk azokat a fontos témákat, amelyeket a könyv felvet.

Ez már írás közben tudatosodott benned?

Igen, és az is átfutott az agyamon, hogy ebből akár problémám is lehet. De nekem fontos, hogy azokat a kérdéseket tematizáljam, amelyek számomra sürgetőek. Íróként megírom a lelkésznőt, aki lelkész és nő. És tabuk nélkül írom meg.