Egy elbűvölő vidéki város, amely megelőzte Budapestet - így vált Pécs a zeneirodalom magyarországi fellegvárává Verdi öröksége révén.

1897-ben Pécs nem csupán Verdi Requiemjének bemutatóját tartotta meg, hanem egy felejthetetlen eseményt írt a zene történetébe. A színpadon 170 tehetséges előadó, a nézőtér zsúfolásig megtelt, és a tapsvihar olyan intenzív volt, hogy még a főváros zenészei is felfigyeltek rá. Ez az este messze túlmutatott egy egyszerű operai produkción: egy igazi csodát éltünk át. Fedezd fel, hogyan alakult át egy vidéki város a zene fővárosává e különleges előadás nyomán!

Fenséges módon távozott a világból, mint egy bátor harcos, csendben és félelmetes eleganciával... Lehajtott fejével, összeszorított szemöldöke alatt, félig nyitott tekintetével mintha egy ismeretlen, rémisztő ellenfelet fürkészett volna... Hősiesen küzdött. Csodálatos mellkasa négy napon és három éjszakán át megőrizte életét; a negyedik napon lélegzése még mindig betöltötte a szoba terét, de micsoda küzdelem, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során már sok embert veszítettem el, akiket magasztaltam, és a fájdalom mindig erősebb volt, mint a beletörődés. De soha nem tapasztaltam még ilyen elkeseredett gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot a titokzatos, vak, ostoba, diadalmas és gyalázatos erővel szemben.

Arrigo Boito, a "Mefistofele" megalkotója, mély nosztalgiával emlékezett atyai barátjára, Giuseppe Fortunino Francesco Verdire (1813-1901), miután a híres zeneszerzőt 1901. január 21-én szélütés sújtotta, és január 27-én, hajnal 3 órakor elhunyt. Verdi, aki a zenetörténet egyik legnagyobb alakja volt, nemcsak kortársaival, hanem különösen a vele egy időben született Wilhelm Richard Wagnerrel (1813-1883) is rivalizált. Wagner halálakor Boito szavai így csendültek fel: "Szomorú, szomorú! Egy nagy egyéniség távozott közülünk! Egy olyan név, amely mély nyomot hagyott a Művészet történetében..."

A paraszti származására mindig büszke, a földműveseket állandóan tisztelő, úgy a közéletben, mind saját birtokán közismerten bőségesen adakozó Verdi nagy szerepet játszott az itáliai népeket öntudatra ébresztő Risorgimento és az egységes olasz állam létrejöttének eszmei-kulturális megalapozásában - elég, ha csak egyik első híres operája, a "Nabucco" ("Nabuccodonosor") "Rabszolgák (Va'pensiero)-kórusá"-ra gondolunk, amely ma is jelképes dal a világban, és az olaszok második himnuszukként tisztelik...

A tartós sikerhez vezető út nem volt mentes a kihívásoktól és nehézségektől. A nemzetközi elismerés felé vezető ösvény rögös volt, tele megpróbáltatásokkal. Ha csupán az operáira fókuszálunk a „Requiem” előtt, egy lenyűgöző sorozatot találunk: az „Oberto” (1839) első lépése után következett a „Nabucco” (1842), amely már megmutatta a zsenialitását. Az „A lombardok” (1843) és az „Ernani” (1844) újabb mérföldkövek voltak, amelyeket a „Két Foscari” (1844) és az „Attila” (1845) követett. A „Macbeth” (1847) sötét világában, majd a „Luisa Miller” (1849) érzelmi mélységében bontogatta szárnyait, hogy végül elérje a „Rigoletto” (1851) és a „Trubadúr” (1853) fénypontjait. A „Traviata” (1853) szenvedélyes története, a „Szicíliai vecsernye” (1855) grandiózus színpadi látványa, a „Simon Boccanegra” (1857) politikai intrikái, a „Végzet hatalma” (1862) titokzatos atmoszférája, a „Don Carlos” (1867) drámai mélysége, végül pedig az „Aida” (1871) grandiózus ünneplése mind hozzájárultak ahhoz, hogy a művész neve örökre belevésődjön a zenetörténetbe.

Giuseppe Verdi mindig mély tisztelettel adózott a nagy elődök életművének, és ennek szép példája a "Requiem", amely nem csupán zenemű, hanem egyfajta emlékezés is. Amikor a közismert és nagyra becsült Gioachino Antonio Rossini (1792-1868) eltávozott az élők sorából, Verdi arra ösztönözte a kortárs zeneszerzőket, hogy közösen emlékezzenek meg róla egy közös alkotással. E javaslat keretében megírta a tervezett mű utolsó tételeként szolgáló "Liberát". Azonban az adminisztratív akadályok és a közömbösség végül megakadályozták, hogy a közös tisztelgés megvalósuljon.

Amikor azonban a Risorgimento és az olasz egység létrejöttének világirodalmi jelentőségű írója, Alessandro Manzoni (1785-1873) halt meg, már nem habozott tovább. Ő maga fogott hozzá a mű megírásához. A mű már előző év szeptemberében bemutatóra készen állt, de szervezési és pénzügyi nehézségek miatt - a kedves Arrigo Boito volt utóbbiban segítségére - a milanoi San Marco székesegyházban 1874. május 22.-én, Manzoni halálának első évfordulóján lett a fergeteges sikerű bemutatója. (Ezért nevezték sokáig Manzoni-requiemnek.) A mű Párizs és London után indult világhódító útjára - mind a mai napig...

"...Azokból az apró kövekből, amelyeket a Pécsi Dalárda évek hosszú során apránként lerakosgatott, lassan-lassan egy monumentális épület emelkedett a földből: a Múzsa temploma, amely most, íme, megkapta a végső simítást, a koronáját: a Verdi-rekviem (sic!) grandiózus előadásának keretein belül..." E szavakkal vezette be a legendás Haksch Lajos (1862-1939) az 1902-ben megjelent "A negyven éves Pécsi Dalárda története" című kötetének e fejezetét. A mű előadásának gondolata – ahogyan azt már annyiszor tapasztalhattuk a dalárda történetében – a fáradhatatlan dr. Cziglányi Bélától (1847-1902) származott...

A város zenei közössége - élén a már említett, 1862 óta működő Pécsi Dalárdával, valamint az 1895-ben alapított Zenekedvelők Egyesületével - 1896/1897-re úgy érezte, hogy elérkezett az idő egy jelentős mű bemutatására. Ehhez elengedhetetlen volt, hogy a Münchenben született Lőhr Vilmos (1837-1920), a zene és hegedű oktatásának elismert alakja, hegedűművész és karmester vezesse a zenei megvalósítást. A város közössége pedig teljes mértékben támogatta ezt az ambiciózus tervet, amely egy új fejezetet írt a helyi zenei élet történetébe.

A korabeli helyi újságok többször is foglalkoztak a készülő eseményekkel, és ahogy közeledtek a nemzeti színházban, 1897. március 9-én és 10-én esedékes előadások, a tudósítások egyre sűrűbben jelentek meg. A szóló szólamokban Czankl Mici, Zelesny Sarolta, Thaller Gusztávné, Schlauch Anna, Schneider Istvánné, valamint Hoffer Károly és Taky Gyula léptek színpadra. A Pécsi Figyelő 1897. március 9-i számában részletes cikket közölt arról, hogy a Pécsi Dalárda e jeles esemény kapcsán kiadta a mű szövegkönyvét, amelyet a cikk alaposan ismertet.

Lőhr Vilmos (A szerző fotója Haksch Lajos művéből)

"...A szövegkönyv örök emlékként fog megmaradni Verdi-rekvium zenetörténeti jelentőségű előadásain, ahol az oroszlánrészt olyan kiemelkedő művészek alakították, mint Lőhr Vilmos, Hoffer Károly, Eckhardt Antal és Cziglányi Béla, aki a rendező bizottság elnökeként fáradhatatlanul dolgozott a siker érdekében."

Nem meglepő, hogy helyi sajtónk részletesen és alaposan foglalkozott a két előadás eseményeivel. Különösen figyelemre méltó a Pécsi Figyelő 1897. március 11-i számában megjelent írás, amelynek bevezető részét szeretném most megosztani: "Művészet, irodalom - Verdi-rekviem. Pécs városa tegnap egy emlékezetes zenei ünnep színhelyévé vált, méltóan hozzájárulva a városunk falai között zajló nagy dalünnepek sorához..."

Most pedig nézzünk a sajtó-beli méltatásokon kívül néhány fontos, azóta megjelent országos és helyi munkát erről a két pécsi előadásról.

1897 márciusában Pécs zenei élete egy különleges eseményre készült: a város zenészei elhatározták, hogy életre keltik Verdi Requiemjét. Ez a monumentális mű, amely 1875-ben Erkel Sándor irányításával debütált a Nemzeti Színházban, azóta nem hallatszott Magyarországon. A pécsi előadásra a város hivatásos és amatőr muzsikusai egyaránt lelkesen jelentkeztek. Három énekkar, valamint lelkes műkedvelők alkotják a kórust, míg a 'Zenekedvelők Egyesülete' és a pécsi garnizon katonazenekara biztosítja a zenei kíséretet. A szólisták között három szoprán, két altista, valamint egy-egy tenor és basszus énekes foglal helyet, mindannyian a műkedvelők sorából kerültek ki.

A próbákat nyilvánosság előtt tartják, hogy az együttes megszokja a közönséget. Oly nagy társadalmi megmozdulás az esemény, hogy az összes jegyeket előre eladják, a nézőtéren nemcsak pécsiek, de a környező megyékből származó hallgatók is ülnek, sőt a fővárosból is utaznak le - főleg szakemberek - az előadásra. Két ízben szólal meg a Requiem, egymás utáni napokon, és a harmadik előadást csak azért kell lemondani, mert a Ricordi által kitűzött kölcsönzési határidő lejárt, és a színházban játszó társulat most már igényt tart a színpadra.

A pécsi előadás résztvevőinek száma összesen 170, és a Requiem vezénylését a Löhr Vilmos irányítja, aki Ausztriából érkezett Pécsre. Érdeme, hogy a nagyrészt amatőrökből álló közreműködők olyan magabiztosan teljesítették a rájuk háruló feladatokat, hogy az mindenképpen figyelemre méltó (Pesti Napló, 1897. március 11.). A helyi újságok a hangversenyt követően joggal hangoztatják: "Ezt más vidéki városok nem tudják utánozni!" (Pécsi Napló, 1897. március 12.). Ezek az információk Várnai Péter "Verdi Magyarországon" című, 1975-ben megjelent könyvében találhatók, amely az 1897-es pécsi bemutatóról szól.

Az év kiemelkedő eseménye kétségtelenül Verdi Requiemjének előadása volt, melyet a Zenekedvelők Egyesülete a Pécsi Dalárdával közösen szervezett meg. Az egyesület újonnan kinevezett igazgatója, dr. Cziglányi Béla, már eddig is jelentős erőfeszítéseket tett az egyesület fejlődése érdekében, és megbecsülésre méltó munkát végzett. Ezt a történést Szenttamási Horváth Mihály "Muzsikáló Pécs - Várhalmi Oszkár (1890-1974) adatai alapján" című, 1959-ben megjelent kötetében olvashatjuk.

Cziglányi Béla dr (A szerző felvétele Haksch Lajos könyvéből)

Pécs zenei életének elhivatott kutatója, dr. Nádor Tamás (1925-1996) alaposan feltérképezte a város zenei múltját "Pécs zenei krónikája" című, 1995-ben megjelent könyvében, amely a Pannónia Könyvek sorozatában látott napvilágot. Emellett Ivasivka Mátyás (1933-2023) és Kovács Attila (1955-2023) 2011-ben publikált "Pécsi Concerto" című átfogó munkájukban szintén részletesen elemzik a mű helyi bemutatását, gazdagítva ezzel a pécsi zenei hagyományokról szóló ismereteinket.

Végül - mintegy slusszpoénként - idézem a Pécsi Figyelő 1897. március 11.-i cikkét, teljes terjedelmében. "(Üdvözlet Verdinek.) A Verdi-rekviem (sic!) tegnap esti első előadása alkalmából a 'Pécsi Dalárda' a következő üdvözlő táviratot küldte Párizsba Verdihez, a mű szerzőjéhez: "L'union chorale souscrite en alliance avec la société philharmonique et notre publique d'amassé de nos envires vous salvent, grand maitre de pays lointain bongrois a cause de 1' execution votre chef d'oeuvre "Messa da Requiem' dans notre théatre national et nous admirons votre genialité enlaissant vivre votre nom immortel. Remain reprise. Pécsi Dalárda.

Magyarul: Alulírott dalegyesület, a zenekedvelők egyletével szövetkezve és a vidékünkről összegyűlt közönség üdvözli önt nagy mester a távoli magyar hazából, remekművének, a 'Requiem' misének nemzeti színházunkban történt előadása alkalmából, és csodáljuk lángeszét, éltetvén (sic!) az ön halhatatlan nevét. Holnap ismétlés. Pécsi Dalárda."