Céges rendezvény? Kösz, de inkább kihagynám... Vagy mégsem! Ezúttal valami igazán különleges élményben volt részem!

Alapvetően nem vagyok az a személy, aki azonnal ugrik, ha céges rendezvényre hívnak. Amint meghallom a „kötelező csapatépítő” vagy hasonló, nagyszámú résztvevős program kifejezéseket, az agyam szinte azonnal leáll, és a belső hangom suttogni kezd: „Menekülj!” Így már az is elég nagy teljesítmény volt, hogy igent mondtam. És milyen jól tettem!

Már a megérkezésem pillanatában éreztem, hogy kellemes légkör vár rám. Senki sem tűnt kényelmetlennek, és senkinek az arcán nem fedeztem fel azt a tipikus "mikor tudok végre távozni?" kifejezést. Ehelyett mindenki valóban jókedvűnek tűnt. Hát mondom, ez aztán nem mindennapi élmény!

Aztán nekiláttunk a főzésnek. Csapatokra osztottak bennünket, és hamar világossá vált, hogy a mi csapatunknál az étel elkészítése egyfajta hősi túlélési kihívás és gasztronómiai rulett határvonalán egyensúlyozott, hiszen az alapanyagokat mérleg nélkül kellett adagolnunk. De nem sokáig tartott, míg sikerült visszanyernünk a helyzet fölött az irányítást.

Az első pillanatokban úgy éreztem, célszerű lenne háttérbe szorítani a fiatalokat, hadd érvényesüljenek, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a tésztagyúrás egy kis beszélgetéssel fűszerezve igazi csodafegyver a fejemet nyomasztó stresszes gondolatok ellen. Teljesen ellazultam, és folytattam a tevékenységemet, hol egyedül, hol pedig apró segítségek mellett.

A beszélgetések olyan természetes folyamatként zajlottak, mintha nem is kollégák vagy külső partnerek lennénk, hanem rég nem látott barátok, akik előtt semmi sem ciki: akárki éppen szenesre égeti a kecskesajtot a fáklyával, vagy éppen lekaparja a dinsztelésre váró lilahagymát. (Persze, ilyen kisebb gasztrobalesetek alig fordultak elő.)

Végül életre kelt a mi különleges fogásunk, a Quiche, amely Franciaország minden szegletében népszerű és kedvelt étel. Ez a sós pite valódi ízélményeket kínál, hiszen akár húsos, halas vagy vegetáriánus változatban is elkészíthető. Nálunk egyedi csavart kapott: a gazdag, szerecsendióval fűszerezett tojásos-tejszínes keverékhez helyben készült lilahagymalekvár és ízletes sajt társult, így egy igazán különleges ízkompozíció született.

Már alig bírom kivárni, hogy végre itthon is elkészíthessem!

A többi csapat étkezéseit illetően csak annyit tudok mondani: ha egyszer együtt álmodunk meg egy éttermet, a Michelin-csillagok biztosan hamar meg fognak érkezni.

A végére olyan jól éreztem magam, hogy teljesen elfelejtettem a lényeget (persze, ez is volt a cél): egy "csapatépítőn" vagyok. Inkább éreztem magam egy baráti főzős estén, ahol mindenki nevet, sztorizik, és próbálja titkolni, hány kanállal kóstolt bele a másik csapat ételébe.

Szóval ezennel hivatalosan is kijelentem: ilyen céges rendezvényből jöhet még!

Ha legközelebb újra kapok egy meghívót, ígéretem, hogy ezúttal nem fogom azt a látszatot kelteni, mintha szándékosan aznapra szerveztem volna az életem minden egyes eseményét.