Az Iron Maiden Budapesten újra megmutatta, hogy ötven év elteltével is a zenei csúcsformájukat hozzák.

Budapesten kezdte félévszázados fennállását ünneplő, jubileumi turnéját a világ egyik legfontosabb metálzenekara, az Iron Maiden, egy több szempontból különleges műsorral, ezer éve nem hallott dalokkal és annyi lelkesedéssel, amennyit a legfiatalabbak is elirigyelhetnek.

Van-e valami szebb annál, mint látni, hogy egy hatvan-hetven éves férfi boldogan élvezi az életet?

Kétségtelen, hogy rengeteg lenyűgöző élmény vár ránk az életben, és valószínűleg egy egész könyvet is megtölthetnénk azokról a csodás pillanatokról, amelyek felülmúlják ezt. De van egy különleges kivétel: azok a ritka, kétórás szakaszok, amikor az Iron Maiden zenekar a színpadra lép, és a világ minden gondja eltűnik a zene varázsában.

Nincs is jobb érzés, mint figyelni, ahogyan ez a hat, nagypapa korú zenész teljes szívvel-lélekkel játszik nekünk. Hiába múltak el ötven év a zenei pályán, és hiába vannak közöttük olyanok, akik már régóta színpadon állnak, mégsem azt látjuk, hogy csupán kötelességből zenélnek, vagy hogy az évek során megromlott volna a viszonyuk. Sőt, még csak a régi dicsőségük árnyékát sem hozzák magukkal. Amit a színpadon látunk, az a szenvedélyük és az örömük megjelenése: abban a két órában egyedül arra vágynak, hogy ott álljanak előttünk, gitárjaikkal, dobverőikkel vagy mikrofonjaikkal a kezükben. Egy igazán jó koncerthez talán nem is kell ennél több – így aztán szinte felesleges mást mondani az Iron Maiden idei első budapesti fellépéséről a Budapest Arénában.

Ha ennyire nem is fontos a többi, persze azért lehet bőven mást is. Több szempontból különleges koncert volt ugyanis a kedd esti: például mert ez volt a 27 állomásos, az Iron Maiden fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő, speciális, csak az együttes első kilenc lemezére fókuszáló turné legelső koncertje. Ez volt az Iron Maiden és az új dobos, Simon Dawson legelső közös koncertje (a legendás, 42 évet a zenekarral töltő Nicko McBrain egy sztrók után nem épült fel annyira, hogy a leggyorsabb dalokat is képes legyen még eljátszani). És ez volt az első a rendhagyó módon két budapesti koncert közül: mivel most a relatíve kis Papp László Sportarénába szervezték a koncertet, noha a Maiden három éve a Fradi stadionját is megtöltötte, két koncertet kellett hirdetni, de így is rég elkelt az összes jegy (ahogy egyébként a turné minden állomására is).

Az ember általában így képzeli el egy turnényitó koncert varázsát: tele lelkesedéssel, energiával, és mindazzal, ami távol áll a "öreges" vagy "rutinos" jelzőktől. Az Iron Maiden néhány perc elteltével világossá tette, hogy ők nem azért állnak színpadra ötven évvel az alapításuk után, mert a rajongók ezt elvárják tőlük, miközben az énekes legszívesebben már egy kutyamenhelyet üzemeltetne otthon (mint Ozzy, aki az 57. évében is aktív a Black Sabbathban), vagy mert a frontember már nem képes kiadni a torkán azt a hangot, amit egykor a lemezeken hallottunk (mint Axl a 39 éves Guns N' Rosesban). Itt és most a zenekar minden egyes akkordja és éneke azt sugallja, hogy a szenvedély és a dinamizmus sosem avul el, és a színpadon való jelenlétük egyértelműen azt bizonyítja, hogy a rockzene örök.

Bruce Dickinson énekes ugyanolyan szenvedéllyel futkos a színpadon, megtestesítve a dalok által megkívánt karaktereket, mint mindig. Steve Harris, a basszusgitáros, széles mosollyal emeli fel rövidnadrágos lábát egy kontroll ládára, miközben szólózik, épp úgy, mint fiatal éveiben. A négyes gitárhős csapat – Dave Murray, Janick Gers és Adrian Smith – együttműködése is ugyanolyan örömteli, mint bármikor, amikor összegyűlnek egy-egy emlékezetes riffre.

Ha az Iron Maiden tagjai a színpadon örömmel zenélnek, akkor mi is átéljük ezt az örömöt, hiszen ez így van. Az élmény egyszerűen varázslatos!

Azt persze fura lenne mondani a korban szintén alaposan benne lévő új dobosra, a Steve Harris másik zenekarában is játszó Simon Dawsonra, hogy "vérfrissítést hozott az együttesbe", de az kétségkívül igaz, hogy "a vadonatúj, még fényesen csillogó" dobos, ahogy Dickinson bemutatja, új színt hozott az együttesbe, amelyben huszonhat éve nem volt tagcsere. Dawson tökéletesen megtanulta az összes dalt - mondjuk ki ne akarna eminens lenni, ha az Iron Maiden kérné fel dobosnak -, és érezni rajta némi iskolás igyekvést, hogy megfeleljen erre a nem kis feladatra szó szerint az egész világ szeme előtt. Pláne, hogy reflektorfényben: a Budapest Aréna színpadán nagyon szimpatikus módon állandó fénynyalábok világítják meg a sok együttesben a háttérbe szoruló dobost is. És Dawson nemcsak pontosan, de látványosan is játszik, ha nem is a szónak a dobverőpörgetős, fejjel cintányérozós értelmében.

Mindez még akkor is csodásan feldobja az estét, ha egyébként nem ez a Maiden legkiemelkedőbb fellépése a múltból.

Az utóbbi turnékra már jó ideje az volt jellemző, hogy a "koncert" kifejezés szinte nem is fedi le, ami a színpadon zajlik: igazi színházi élmény és cirkuszi látványosság egyvelege bontakozott ki. Komplett városrészeket varázsoltak a színpadra, díszletek cserélődtek koncertenként akár ötször is, repülők cikáztak a fejünk felett, és lángszórócsaták színesítették a show-t. E tekintetben komoly visszalépésnek tűnik, hogy most csupán vetítést alkalmaznak a háttérvásznon. Viszont a bevezetés még így is ígéretes: a banda múltját idéző, koszos városképek váltakoznak, miközben a "kamera" végigjárja a tájat. Végül egy maidenes graffitikkel teli fal előtt áll meg, és ahogy az első szám, a "Murders in the Rue Morgue" elkezdődik, felfedezhetjük a fal túloldalát is.

Innentől viszont váltakozik, hogy az egész számot aláfestő kisfilmet készített az animációs csapat (mint az Aces High-hoz), vagy csak egy tíz percig szinte statikus, közepesnél kevésbé izgalmas képet látunk (mint Seventh Son of a Seventh Son vagy a Run to the Hills közben). Az első verzió talán túlzottan is elvonja a figyelmet a lényegről, hiszen a vászon mégiscsak vagy negyvenszer akkora, mint a picike emberek a távoli színpadon, a második verzió meg azt juttatja az eszünkbe: ha már a Maiden egyáltalán el nem ítélhető módon ezúttal elhagyta a horrorcirkuszt, akkor már sokkal izgalmasabb és zsigeribb lenne csak úgy minden nélkül látni őket, legfeljebb némi fénnyel és piróval, minden más hóbelevanc nélkül. Ha a dalokban visszamentünk az időben több mint harminc évet, éppenséggel technikában is visszamehettünk volna: egészen biztosan hatásos lett volna ez a minimalizmus.

Mert ha valamikor bedobhattak volna ilyen unortodox ötleteket, az épp ez a turné: a setlist több mint felét olyan dalok tették ki, amelyeket nem játszottak élőben minimum nyolc, de akár huszonhat éve egyszer sem; sőt Dickinson nyilatkozata szerint vannak számok, amelyeket ez után valószínűleg soha többé nem is vesznek elő már újra. Ez megspékelve azzal az ötlettel, hogy 1992-esnél egyetlen újabb dalt sem játszanak,

igazi csemegévé teszi az 50 éves turnét a rajongóknak, és némiképp pech a többiek számára,

Akik csupán egy best of jellegű karrierösszegzést vártak, azok bizonyára csalódottan tapasztalták, hogy a zenekar most más irányt vett. Nem mintha az Iron Maiden koncertjeiből ne lett volna már elegendő mennyiség, hiszen a múltban számtalan alkalommal élvezhettük a slágereiket. Ezért is indokolt a műsor frissítése, még ha izgalmas lett volna néhány év múlva újra felfedezni, hogyan érlelődtek meg a Book of Souls és a Senjutsu albumok dalai az idő múlásával.

Ugyanakkor nem egyértelműen pozitív a válasz arra, túl azon, hogy ínyencségek, mennyire élnek meg színpadon a most újra elővett dalok. Zenekari lelkesedés ide, zenetörténeti jelentőség oda, a lemezen is tízperces Seventh Son of a Seventh Son és a csaknem negyedórás Rime of the Ancient Mariner középrészeiben a belassulások alatt állni látszik a levegő az Arénában, és nem a kifejezés jó értelmében, már ha van neki olyan egyáltalán. A Murders in the Rue Morgue is vitatható, mennyire jó kezdésnek (bár lehet, hogy erről a vitathatóságról tehet az első pár percben ijesztően rossz, később többnyire - ha nem is tökéletesen - helyrerakott énekhangzás is).

Általában sem feltétlenül győzött meg ez a setlist, hogy az ötvenéves életműből pont ezek a dalokat volt a legjobb választás elővenni. Igaz, dallistával kedvezni egyszerre mindenkinek úgyis lehetetlen: ez a turné most azoknak adja a legnagyobb ajándékot, akik akár a Fear of the Dark és a The Number of the Beast kettősét is gondolkodás nélkül is odaadták volna, hogy végre hallják a Killerst vagy a Seventh Son...-t. De ennyire unortodox döntésekről azért nincs szó: van Killers is, de a kötelező körök is.

Nem mindennapi dolog, hogy valaki ötven éve, lényegében ugyanazzal a felállással működő zenekarról állapítsa meg, hogy a csúcspontján van. Mégis, a valóság az, hogy ez az együttes most éppen a legjobb formáját hozza.

az 1975-ben alakult Iron Maiden 2025-ben az ereje teljében van.

Nincs annyi balladaközepi üresjárat vagy annyira vitatható setlist, ami miatt kevesebb elismeréssel lehetne róluk beszélni. Sok zenész a fél karját odaadná, ha harmincévesen olyan koncertet tudna adni, mint amilyet szerdán adott ez a hat hetvenközeli örökifjú rocker.