Fedezd fel a Távol-Kelet rejtélyeit Budapest szívéből Tokió varázslatos világáig!

Ferber Katalin budapesti közgazdász, gazdaságtörténész, újságíró, író és esszéista, aki tizenhét éven át Japánban élt és dolgozott, betekintést nyerve egy olyan kultúrába, amelyet sokan tisztelnek, de kevesen értenek igazán. Szakterülete az összehasonlító gazdaságtan, gazdaságtörténet Japán és Közép-Európa vonatkozásában. Karrierje során nemcsak a tanítás és a társadalmi normák terén szerzett értékes tapasztalatokat, hanem mélyreható elemzéseket írt a globalizáció, az oktatás és a japán viselkedési normák kapcsolatáról. Erről egyébként több könyve jelent meg. Ebben az interjúban a japán oktatási rendszer rejtelmeiről, a tanításban szerzett tapasztalatairól, valamint a japán viselkedési és társadalmi szokásokról kérdezem. Katalin személyes történetei és szakmai meglátásai izgalmas utazásra hívnak bennünket egy olyan világba, amely egyszerre vonzó és misztikus az európai szemnek.

Katalin – engedjék meg, hogy ezentúl így emlegetem ezt a sokoldalú alkotót – másfél órás beszélgetésünk első tíz percében két olyan kifejezést osztott meg velem, amelyek nemcsak a '90-es évek bölcsességeiként váltak ismertté, hanem a mai napig meghatározó szerepet játszanak a karrierépítés során: a "hivatali előszoba" és az "elvek", avagy az ember gerince. Miért is olyan lényeges ez a két fogalom? Mert Katalin életét e gondolatok határozzák meg: soha nem kért semmiféle előnyt sem magának, sem másoknak, az elvei és saját értékrendje a legfontosabbak számára, hiszen mindig szeretett volna tiszta lelkiismerettel a tükörbe nézni. Ennek következményeként nem Magyarországon, a szülőföldjén érte el a legnagyobb sikereit – mivel a rendszer nem a tudásra és emberségre helyezett hangsúlyt. Kénytelen volt másutt kamatoztatni tudását és rátermettségét – és elmondhatjuk, hogy ezt sikerült is megvalósítania!

1993. március 15-én Ferber Katalin 1978-ban végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ezután 9 évig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa volt. 1987-88-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanított gazdaságtörténetet. 1988-ban szerzett PhD-t gazdaságtörténetből. 1988-89-ben a kanadai Wilfrid Laurier Egyetem vendégprofesszora volt, 1989-91-ben az MKKE-n összehasonlító gazdaságtant oktatott. Ezután gazdasági és pénzügyi újságíró volt (1990-1991: HVG, 1991-1992: Világgazdaság). 1992-1993 között az Állami Számvevőszék közgazdásza, 1993-1995 között a tokiói Hoszei Egyetemen, 1995-2000 között a Tokiói Egyetemen vendégprofesszor, 2000-2002 között a Sizuokai Művészeti és Kulturális Egyetem docense, 2002-2012 között a tokiói Vaszeda Egyetem School of International Liberal Studies docense volt.

Számos állásra jelentkeztem, és végül két lehetőséget is kaptam: az egyik lehetőség különösen izgalmas volt, mivel Padovában, Magyarország közelében található.

Ez valóban kockázatos - futott át az agyamon -, hiszen bármikor egyszerűen hazaérkezhetek. Így hát Japán felé vettem az irányt: ez tűnt a legnagyobb távolságnak, amit csak választhatok.

"Úgy zártam le a dolgaimat, Ádám, mint ahogy a taxis leállítja a taxiórát."

Tízezer kilométer választja el Tokiót Budapesttől. Miért ne tennéd meg ezt az utazást? Pakold össze a szükséges dolgokat, és vágj neki az útnak!

- 41 éves koromban hoztam meg azt a sorsdöntő döntést, hogy elhagyom Magyarországot. A tizennégy órás repülőút után, amikor végre földet értem, és körülnéztem, megdöbbentem. Sehol nem találkoztam olyan írásjelekkel, amelyeket el tudtam volna olvasni. Ráadásul, hiába beszélgettem otthon olyanokkal, akik már jártak Japánban, és figyelmeztettek, hogy az angolt csak kevesen értik, én csak legyintettem. Japánban azonban szembesültem a valósággal. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy innen már csak előre vezet az út. Az első 3-4 hónap rendkívül megpróbáló volt; nap mint nap becsomagoltam a bőröndöm, a tetejére helyeztem a visszaútra szóló érvényes repülőjegyemet, és folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy ha holnap is ugyanolyan nehéz lesz, mint ma, akkor hazatérek.

Otthon másra sem törekedtem, csak hogy elfogadtassam magam, ám kudarcot vallottam. Japánban többet dolgoztam, mint bárki más a környezetemben, pedig a japánok sem dolgoznak keveset. Nem egyszerű egyetemi tanár voltam, hanem pedagógus, ami ott nem kis teljesítmény. Ott teljesen más a szociális értékrend, a pedagógusi létet egész másképp kell megvalósítani és elképzelni. Japán kimért és határozott, érzelemmentes, ebben rejlik az ereje. Nincs protekció és nincs kivételezés - teljesítmény és eredmény van, meg kemény munka.

Említette, hogy nem volt tisztában a posta helyével, és például a cukor helyett sót vásárolt, mivel a termékek csomagolásán csak japán karakterekkel találkozott. Kíváncsi lennék, mennyi időt szánt a nyelv elsajátítására.

- Öt év után már folyékonyan beszéltem, és nem mellékesen a saját zsebemből taníttattam magam. Nem volt kötelező, de nem tudtam másképp kommunikálni, így a munka mellett nyelviskolába jártam. Hét év után úgy beszéltem japánul, hogy a telefonban a beszélgetőpartnerem, aki japán volt, csak a nevemről jött rá, hogy nem japán vagyok.

- Megérkezett, az egyetemi kollégiumban lakott, az ismeretlen kellős közepén. Mégis, hogyan és mit tudott dolgozni?

Eleinte a helyi egyetemek nemzetközi programjait mentettem meg a teljes csődtől. Egyszerűen fogalmazva: mindössze 3-4 hónap alatt sikerült néhány intézményt nyereségessé tenni. Azonban hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a részmunkaidős állás nem elégítette ki az anyagi igényeimet, így kénytelen voltam egy teljes állásért 260 kilométert utazni vidékre. Igen, jól hallottad, ez napi 520 kilométert jelentett, ami több mint 3 óra utazás - olyan, mintha Japánban lennék. Végül, egy munkahelyi baleset következtében úgy döntöttem, hogy felmondok, mert nem akartam tovább folytatni ezt az életformát.

- Előfordult munkahelyi baleset? Kérem, ossza meg velünk a tapasztalatait!

Ez a történet valóban elég különösnek tűnhet, de Japánban a közösségi ivós összejövetelek szinte kötelezőek voltak, és aki nem vett részt rajtuk, az bizony rossz pontokat gyűjtött. Én nem fogyasztok alkoholt, és péntek esténként mindig hazautaztam Tokióba a férjemhez, így aztán gyorsan felhalmoztam néhány fekete pontot. A büntetés nem maradt el: rám bízták egy 150 fős ivóparti előkészítését, ami magában foglalta a sütemények és italok beszerzését, valamint a nehéz bútorok átrendezését. A munka közben, amit a férfi kollégáim csak karba tett kézzel figyeltek, sajnos megsérült a gerincem, és kórházba kellett mennem. Az egyetem reakciója meglepő volt: szerintük egy külföldi nem lehet ennyire gyenge. Amikor jeleztem, hogy soha többé nem hagyom, hogy ilyesmire kényszerítsenek, és felmondok, a válaszuk az volt, hogy ha úgy döntök, hogy távozom, akkor azonnal pakoljak is össze, mert úgysem kapok többé munkát sehol. Ekkor elkezdtem Új-Zélandra járni, de csak azért, hogy spóroljak a hazaútra.

Mégsem úgy alakult, ahogy tervezte, hiszen a legnagyobb elismerés és szakmai siker Új-Zéland földjén érte. Ha jól emlékszem, a Vaszeda Egyetem oktatójaként folytatta pályafutását, és Ön volt az első magyar női professzor, aki betöltötte ezt a megtisztelő pozíciót az intézmény falai között.

- Így igaz. Épp Új-Zélandra készültem visszamenni, amikor egy volt diákomtól érkezett levél Amerikából, a Harvardról. Írt, hogy Tokióban, egy híres magánegyetemen japán-angol kart indítanak, ahová csak külföldieket vesznek fel. 2200 jelentkezőből hatot választottak ki, köztük engem. Új-Zélandról Japánba kellett utaznom az interjúra, így a repülőn öltöztem át. Másfél nap után vissza is mentem dolgozni. Két hét múlva érkezett a válasz, amit a japán férjem így kommentált: a családból senki sem juthatott volna be erre az egyetemre.

- Elérte a szakmai sikert, kiteljesedett, kiváló pedagógus lett, a diákok szerették és tisztelték. Mi hozta haza, pontosabban Berlinbe, hiszen most ott él?

Hat év elteltével a tokiói Vaszeda Egyetemen, Kelet-Ázsia egyik legismertebb magánegyetemén, egy év alkotói szabadságot kaptam. Ez a lehetőség teljes fizetést biztosított, hogy kompenzálhassam a felhalmozott túlóráimat. A japán kollégák ritkán élnek ezzel a lehetőséggel, pedig csupán egy partnerintézményt kellett volna találniuk – míg én 264 egyetem közül választhattam. Az álmaim Európába vezettek, és végül a London School of Economics mellett döntöttem, ahol fél év alatt egy könyvet írtam a lenyűgöző könyvtárában. Ezt követően Berlinbe utaztam, ahol a Berlini Szabadegyetem kelet-ázsiai tanszékén folytattam a kutatásaimat. Közben gyakran átugrottam Zürichbe, hogy meglátogassam egykori tanítványomat, aki tanszékvezetővé avanzsált. Egy este, amikor éppen nála vacsoráztam, bekapcsolta a japán híreket. Csak állóképeket láttunk, és a feliratok alapján hamar kiderült, hogy 9,2-es erősségű földrengés történt. Azonnal tudtam, hogy Fukusima érintett, hiszen az atomenergia használatáról tanítottam. Felhívtam a férjemet Berlinben, hogy figyelmeztessük a helyzet komolyságára, de ő kezdetben nem vette komolyan a dolgot. Másnap visszarepültem Berlinbe, és ezzel kezdetét vette a káosz: négy hónapon át éjjel-nappal információkat kutattunk, míg végül világossá vált, hogy nem térhetek vissza Japánba.

A 2011-es fukusimai katasztrófa körüli események sokáig rejtélyes fátyol alatt zajlottak, hiszen a japán kormány hosszú ideig cenzúrázta a történteket. Az igazság felfedése azóta is nehézkes, és a teljes kép továbbra is homályos. Még Katalin számára is, aki szoros kapcsolatokat ápolt a japán tudományos közélettel, a helyzet átlátása kihívást jelentett.

Ekkor egy komoly dilemma elé kerültem. A Vaszeda Egyetemen betöltött pozícióm a karrierem csúcsát jelentette, mégis nemet kellett mondanom. Három és fél évvel ezelőtt felfedeztek nálam egy rosszindulatú daganatot, és Japánban mindössze két hónap életkilátást adtak. Hazatérve azonban, az Onkológiai Intézetben sikerült meggyógyulnom. Az atomerőmű balesete idején még nem telt el az öt év tünetmentességem, így nem éreztem magam teljesen felépültnek. Az orvosom hívása mindent megváltoztatott. A férjemmel, két bőrönddel és ötven könyvvel Berlinben ragadtunk, és most el kellett döntenünk, merre tovább. Maradás mellett döntöttünk. Négy éven át minden reggel azon tűnődtem, hogy jól döntöttem-e. A hazaköltözés is felmerült, de a férjem, aki 79 évesen először tapasztalta meg az emigrációt, határozottan ellenállt ennek a gondolatnak. Három év alatt költöztünk át Japánból Berlinbe, sőt, még Geiger-Müller-számlálót is beszereztünk, hogy ellenőrizzük a konténereink sugárzását. A döntéseim sorban dőltek, mint a dominók. Berlinben, a nyelvismeret és a kapcsolatok hiányában, a nulláról kellett kezdenem, ráadásul önként lemondtam a tudományos pályámról. Csalódott voltam a kollégákban, akik a Fukusima utáni eseményekre érzéketlenül reagáltak - mindenki hallgatott, mintha mi sem történt volna. Japánban az öncenzúra erőteljes, az akadémiai közeg félti a jövőbeli lehetőségeit. Be kellett látnom, hogy sosem voltam igazán tudós. Nem nekem való, hogy levéltárban üljek, és ne osszam meg a tudásomat. Mindig is a tanításban voltam a legjobb, az volt az igazi hivatásom.

Katalin azóta elhagyta a tudományos pályát és pedagógusi karrierjét, de számos könyvet és esszét alkotott, amelyek Önök számára is könnyen hozzáférhetők. Ferber Katalin története igazán tanulságos, hiszen beszámolói egyszerre drámaiak és humorosak. Bevallom, a másfél órás beszélgetésünk olyan élmény volt, mintha egy régi baráttal csevegtünk volna. Nyitottsága és életfelfogása mindannyiunk számára inspiráló és példamutató lehet.