A hagyományos normák lebontása és újraértelmezése.

Február 27-én nyílt meg Kolozsvár szívében, a Bánffy-palota falai között a "Dekonstrukciók" című izgalmas kiállítás, amelyen Kiss Noémi lenyűgöző munkái tekinthetők meg egészen március 16-ig. Az erdélyi gyökerekkel rendelkező, jelenleg Ausztriában élő képzőművész alkotásai egy olyan különleges világba vezetik a látogatókat, amely első ránézésre talán szokatlan, de annál érdekesebb. A Szépművészeti Múzeumban kiállított művek anyaga is figyelemfelkeltő, hiszen a bemutatott darabok többsége a gyermekkort idéző perzsaszőnyegek felhasználásával készült. A kiállítás megnyitóját követően lehetőségünk nyílt arra, hogy Kiss Noémit faggassuk a tárlat alapötletéről, és arról, hogy mit is jelent számára a "dekonstrukció" fogalma.

Miként ismerhetjük meg a dekonstrukció rejtelmeit? Amikor beléptem ebbe a térbe, első pillantásra szőnyegek díszítették a falakat. De ahogy mélyebbre merültem ebben a látványban, úgy fedeztem fel, hogy ezek a műalkotások egy rendkívül izgalmas univerzumba vezetnek. Miért éppen a szőnyeg vált a választott médiumoddá?

- Először is, ha már a címről kérdezel, akkor azt tudom mondani, hogy ahhoz, hogy valami új dolog létrejöjjön, általában valamit szét kell szedni. Itt most a szőnyeg a kiindulópont, és szerintem egy műalkotás akkor működik, akkor hat a nézőre, ha egy konkrét tárgy - jelen esetben a szőnyeg - nem a megszokott funkciójában jelenik meg. Az alkotási folyamat során mindig arra törekszem, hogy úgy cseréljem fel egy adott anyag tulajdonságait, helyezzem másfajta kontextusba, hogy abból egy merőben új rendeltetésű valami jöjjön létre. A szőnyeget például elég nehéz másra formálni, nehéz felvágni, eltépni sem lehet, mint egy papírt, és nem is folyik szét, és ebben az esetben nem egy multidimenziós, hanem egy alapvetően puha, bolyhos és lapos tárgyról beszélünk, aminek a rendeltetése nem mellékesen jól körülhatárolt, nagyon is világos funkciókat tölt be a mindennapi életben. Na most, nekem ebből kellett valami mást, valami újat létrehoznom, és ilyen értelemben kapta ez a tárlat a Dekonstrukció címet, hisz le kellett bontanom a szőnyeg eredeti funkcióját, ahhoz, hogy ez az új rendeltetése létrejöjjön.

Másrészt mindig arra törekszem, hogy az általam használt anyagok a mindennapok részét képezzék, olyan közönségesek legyenek, hogy szinte észrevétlenül elsuhanunk mellettük. Csak akkor, ha az alkotási folyamat során belecsempészek olyan sajátos elemeket – melyek a már említett tulajdonságok felcserélésével jönnek létre –, képesek vagyunk megállni egy pillanatra, és megérinteni őket, hogy valóban igaz-e, amit a szemünk lát. A mai vizuális túlterheltség korában egyre nehezebb olyan alkotást létrehozni, ami akár csak egy pillanatra is megragadja a néző figyelmét; hiszen annyira hozzászoktunk, sőt, belefáradtunk a mindennap ránk zúduló képek tengerébe.

- Mondtad, hogy a szőnyeget elég nehéz szétvágni, de a jelek szerint mégis sikerült, mert több olyan munkát is látok itt, például a perzsaszőnyegből kivágott hatalmas pók, vagy épp a Gordius című, ahol alkalmaztad ezt a technikát. Más esetben ezek a szőnyegek merőben új értelmezésben jelennek meg valamely hozzáadott elem következtében, ami látszólag apró, de mégis teljesen átalakítja a percepciót. Honnan jönnek ezek a fajta ötletek?

Egyfajta játék a dimenziókkal és a vizuális tudattal. Amikor a szőnyegekkel foglalkozom, igyekszem a kétdimenziós formákat három dimenzióban életre kelteni. Az ábrázolt témák tekintetében pedig a korábbi vizuális tapasztalatainkra próbálok hatni. Mert ha visszagondolsz, gyerekkorunkból magunkkal hozzuk azokat az emlékeket, amelyek a szőnyegek és falvédők világához kötődnek. Hol is találkoztunk ezekkel a tárgyakkal? A vendégszobában, abban a tiszta, rendezett térben, amit talán a mindennapokban sosem használtunk, csak akkor mutattuk meg, amikor vendég érkezett. Gyakorlatilag már akkor is a szép képek kiemelésére törekedtünk, hasonlóan ahhoz, ahogyan ma is tesszük, csupán az eszközök és a kifejezésmódok jelentősen átalakultak az idők során.

Most már a barátaink közösségi médiába feltöltött képeit nézegetjük, filmekből merítjük az élményeinket, de ezek nem a saját élményeink. Tehát az időnk jelentős részét arra használjuk, hogy valaki másnak az életét nézzük, de mi közben nem élünk, nézőkké válunk, folyamatosan nyomkodva a telefonunkat. Erre nagyon jó példa az itt is látható iPhone, amelynek képernyőjén egy bolyhos falvédő látható. Ezt a munkát még 2015-ben csináltam, és a vizuális kultúránk, és az ezzel összefüggésbe hozható életvitelünk változásai inspiráltak. Külön érdekesség, hogy még a Frankfurti Telekommunikációs Múzeum is felfigyelt rá, tehát azt mondhatom, hogy valamilyen szinten elértem a célomat vele.

- Most hirtelen eszembe jutott a tigris a rácsok mögött, akinek a története "Szabadnak születtem" címmel fut...

- A tigris, igen... egy szörnyen ronda kínai szőnyegről beszélünk, de ezzel a vasráccsal, ami bezárja, arra utalok, amit az előbb is mondtam: nézünk valamit, de nem vagyunk benne jelen, ott van egy választóvonal, amit nem tudunk átlépni, nem válik a saját életünk részévé. Ugyanakkor valamilyen formában a szabadságot is bele akartam vinni, olyan értelemben, hogy szabadon dönthetünk, hogy meg akarjuk-e élni a saját élményeinket, saját világot és életet teremtve magunknak, avagy maradunk a rácson kívül. Vagy belül, ez is nézőpont és szabad döntés kérdése. Másrészt ebben az esetben is megtalálhatjuk a számunkra ismerős kapaszkodókat - a rács, a tigris és maga a tárgy, a szőnyeg -, mert ezekhez mind-mind kapcsolódnak előzetes tapasztalataink, mind vizuális, mind pedig empirikus téren. Ahogyan például a Zorróból ismert Z-betűről is, ami alatt most ülünk, mindenkinek azonnal beugrik, hogy miről van szó, azzal a különbséggel, hogy eddig nem feltétlenül egy perzsaszőnyeggel asszociáltuk a filmtörténet egyik leghíresebb igazságosztójának a szimbólumát.

Azt vallom, hogy a művészetnek mindig felemelő hatása kell, hogy legyen; olyan élményt kell nyújtania, ami a lelket egy kicsit megérinti, mint egy izgalmas kaland vagy egy váratlan csavar a történetben. Egy jó filmben is elengedhetetlen a meglepetés, amelyre várunk és amit remélünk. Úgy vélem, hogy a képzőművészetben is fontos, hogy ezt az elemet megjelenítsük, hiszen a váratlan fordulatok teszik igazán emlékezetessé az élményt.

A megnyitón elhangzott, hogy nem csupán képzőművész vagy, hanem műépítész is, ráadásul a filozófiai tanulmányokat is elvégezted. Melyik terület volt a kezdeti inspirációd, és hogyan alakítottad át az idő során ezeket a különböző aspektusokat egy egységes művészi nyelvvé?

Kezdetben a műépítészettel foglalkoztam, de Bécsben annyira unalmasnak éreztem, hogy párhuzamosan belevágtam a filozófiába is, ami akkoriban sokkal inkább magával ragadott. A diplomamunkám a hatásról szól; egy olyan összefonódásról, amelyben a művészet, az építészet, a zene és sok más egyéb együtt jelenik meg. Végső soron mindaz, ami igazán érdekel minket, az élmények és tapasztalatok, amelyeket életünk során gyűjtünk, mind a hatásból fakadnak. Arról a szubjektív hatásról beszélek, amelyet mindenki képes érezni, függetlenül attól, hogy mennyire jártas a témában. Mindenki tudja, ha valami mélyen megérintette, vagy sem. Ezek az emlékezetes pillanatok — legyen az az első szerelem, egy lenyűgöző épület, egy varázslatos tisztás vagy egy különleges műalkotás — döntő szerepet játszanak életünkben, amennyiben hatást gyakorolnak ránk. Ezeket az élményeket sosem felejtjük el, és nem a külsőségek határozják meg valódi énjünket, sem pedig azok a célok, amelyeket szakmai pályafutásunk során elérünk. Sokkal inkább ezek a gyöngyszemek, amelyeket a lelkünk mélyén, felemelő érzésként, hatásként élünk meg. Ezekből építkezünk, ez az életünk lényege, és ezekre a pillanatokra fogunk emlékezni évtizedek múltán is.