A doppingellenes harc napjainkban már szinte a bohócok szórakozásává vált.

Képesek lennének-e egy közös ejtőernyős ugrásra Macron, Merz és Starmer?

Az Enhanced Games (EG) mozgalom zászlóbontása - egy olyan az olimpiához hasonló multisport-világverseny létrehozása, amelynek egyediségét a doppingellenőrzés elhagyása jelentené - újra felmelegítette a mesterséges teljesítményfokozó szerek használatáról szóló vitát. A sportüzletben helyét kereső sokféle kísérlet közül az EG azért kerülhetett az elmúlt hetekben a címlapokra, mert az amerikai elnök, Donald Trump fia is dollármilliókat fektet be a vállalkozásba. No meg az sem elhanyagolható szempont, hogy a doppinghoz sajátosan viszonyuló amerikai sport hazája, az USA, azon belül Los Angeles lesz a következő nyári olimpiai játékok házigazdája 2028-ban.

A magyar és nemzetközi sportbürokrácia által generált passzátszéllel szemben vitorlázva évek óta érvelek a teljesítményfokozásról kialakult közfelfogás és – hiú ábrándként – a nemzetközi sportpolitikák megváltoztatása mellett. Tíz évvel ezelőtt egy vitairatban részletesen kifejtettem a "doppingellenes küzdelem" főbb érveivel szembeni kritikámat. Ez a dokumentum ma is elérhető, így nem szeretnék ismételni önmagam. A helyzet annyiban változott, hogy a teljesítményfokozással kapcsolatos hivatalos álláspont és az azt körülvevő militáns gyakorlat az elmúlt évtizedben még inkább elavulttá vált; szinte olyan, mint ha a kovakőhasználat melletti érvet próbálnánk megvédeni a 21. századi digitális konyhatechnológia fényében. Most pedig erről a dilemmáról szeretnék bővebben írni.

A mesterséges teljesítményfokozók alkalmazásával kapcsolatos ellenzői érvek főként az egészségre gyakorolt káros hatások köré épülnek, amelyek szélsőséges esetben akár halálhoz is vezethetnek. Emellett fontos szempont az esélyegyenlőség kérdése: azok, akik a teljesítményfokozó szereket alkalmazzák, nem a saját valódi képességeik vagy sportolóhoz méltó viselkedésük révén érik el a versenyben a kedvezőbb pozíciót, ami igazságtalanságot szül. Továbbá, a sikeres szerhasználók gyakran a hozzáférési előnyüket kihasználva érik el céljaikat: a drága szerek megvásárlása általában a tehetősebbek kiv privilegizált lehetősége, akik ráadásul nagyobb eséllyel tudják eltitkolni a tiltott szerek használatát és kijátszani az ellenőrzési mechanizmusokat.

A doppingellenesség védelmezői és az iparág résztvevői a XIX. századi gentleman's game eszméjét próbálják ránk kényszeríteni. A Magyar Antidopping Csoport világosan megfogalmazta a doppingellenes tevékenység célját: "Megőrizni mindazt, ami a sport valódi értékét képviseli. Ezt az értéket gyakran a 'sport szellemeként' emlegetjük, amely az olimpiai eszme lényegét adja, és nem más, mint a tisztességes játék." Ezt a szellemiséget idézi meg a Tűzszekerek című film is, ahol az angol olimpiai atléták mezítláb futnak a tengerparton, miközben Vangelis gyönyörű zenéje kíséri lépteiket. A versenyben a tehetség, a kitartás és a nemesség érvényesül; a győzelem nem csupán a babérok gyűjtögetéséről szól, hanem sokkal inkább az összetartozásról, a bajtársiasságról és a közös élményekről. Ez az igazi sportélmény, amelyben a közös célokért küzdő emberek szívből élvezik a verseny varázsát.

Most jöjjön egy kis nevetés: ha-ha-ha... De ne feledkezzünk meg Harold Abrahamsról, a Cambridge-i Egyetem Gonville and Caius College diákjáról, aki valósággal belopta magát a történelem könyvébe, amikor 1924-ben megnyerte a 100 méteres síkfutást a párizsi olimpián. Érdekes módon, ő is részesévé vált annak a vitatott gyakorlatnak, ami akkoriban nem éppen népszerű, és sokan elítéltek: felkérte Sam Mussabinit, a hivatásos atlétaedzőt, hogy segítse őt a győzelemhez vezető úton.

Ma már jelentős távolságra kerültünk ettől a hagyományos világképtől és megközelítéstől. A legértékesebb sportoló márkák mögött tucatnyi edző, orvos, fizioterapeuta, pszichológus és egyéb szakember áll, akik együtt dolgoznak a sikerért. A modern sportszórakoztatás világában a győzelem vagy a vereség már tized- vagy akár századmásodperceken múlik, nemcsak az atlétikában és úszásban, hanem a labdarúgás, kosárlabda vagy amerikai foci területén is. A felkészítési folyamatok személyre szabottak, napra és órára lebontva, és a szakemberek "jó szeme" mellett már hazánkban is komoly technológiai háttér, digitális eszközök és adatbázisok segítik a munkát. Az a minimális előny, amit a Balaton-parton való futás során lehetne megszerezni, már nem elegendő. Ráadásul a kifizetési struktúrák is drasztikusan megváltoztak az elmúlt száz évben. Magyarországon például egy olimpiai aranyérem értéke a mai piaci viszonyok között 300 millió forintot ér, míg olyan sportolói óriások, mint Kozák Danuta, közel kétmilliárd forintnyi közpénzhez juthatnak 35 éves távlatban – és a profi sportolók jövedelmeiről most még nem is beszéltem.

Ráadásul szembetűnően képmutató a helyzet. Míg a teljesítményfokozás különböző aspektusai az egészségvédelem nevében el vannak tiltva, addig a magas szintű sportágak – amelyek állítólag doppingmentesek – egyre inkább felfedik egészségkárosító következményeiket. Nem szeretnék fájó emlékeket idézni, de a magyar közvélemény már megtapasztalta, milyen az, amikor egy népszerű sportoló váratlanul összeesik a pályán vagy edzés közben, és a hivatalos nyilatkozatok szerint a doppingnak ehhez semmi köze. Egyszerűen túledzette magát, mondják. Az amerikai labdarúgás vagy hivatásos boksz egészségügyi kockázatai mára közhelyszámba mennek, míg a szakirodalom tele van a teljesítmény sportágak egészségügyi kockázatait vizsgáló tanulmányokkal. Továbbá, a dopping ellen felhozott másik fontos érv, a versenyegyenlőtlenség problémája is megbicsaklik: a sportolók felkészülésének lehetőségei között fennálló különbségek sokkal jelentősebbek, mint amit a precízen mért és alkalmazott doppingolás okozhatna.

Biztos vagyok benne, hogy...

Az eddigiekben tárgyalt felkészítési technológiáknak szerintem már semmi köze nincs ahhoz a szemlélethez, amit a Magyar Antidopping Csoport honlapjáról fentebb idéztem. Másrészről nehéz elfogadni, hogy amikor az orvostudomány legújabb eredményeiről olvasunk, amikor az emberi test sejtszintű manipulációjáról szólnak a hírek, amikor a nanorostok és nanokompozitok lehetővé teszik a természetes szövetekhez hasonló mechanikai és biológiai tulajdonságok kialakítását, akkor tényleg azon rugózunk, hogy az efedrin koncentrációja a vizeletben meghaladja-e milliliterenként a 10 mikrogrammot, és az epinefrint tényleg helyi érzéstelenítő szerekkel együtt alkalmazták vagy sem. A sérülések modern kezelése, amikor nem "természetes" módon, pihentetéssel, inhalálással, sok napfénnyel, gyümölccsel és zöldséggel gyógyulnak a sportolók, mint a múlt században - vagy soha, csak egy elképzelt világban -, a használt vegyszerek, a felépülést gyorsító módszerek, a legálisan "beépített" természetes vagy mesterséges új "emberi alkatrészek" rendben vannak? Ez még a "sport szelleme"?

Nem is beszélve arról, hogy a modern sport világában már egyértelműen nem csupán az efedrin szintje vagy az epinefrin helyes felhasználása a kérdés. A valódi kihívásokat inkább a mesterséges intelligencia, a robotizáció, a nanotechnológia és a legújabb ipari forradalom vívmányai jelentik. Vegyünk egy egyszerű példát: az alpesi sí versenyek közvetítései során olyan síelőket látunk, akik teljes védőfelszerelésben száguldanak le a lejtőkön – a helyszínen csupán egy gyorsan mozgó foltként tűnnek fel. Néhány év múlva pedig már senki sem tudná megmondani, hogy az illető emberi sportoló vagy egy robot. Ha leegyszerűsítjük a dolgot, akkor csak a szenzorok fejlődésének üteme a kérdés, hogy mikor érkezik el ez a pillanat. Tudom, hogy senki ne vegye sértésnek, de vajon hányan ismernék fel versenyhelyzetben River Radamust, aki nemrég Kvitfjellben kevesebb mint egy másodperccel maradt le a Szuper-G győztesétől, és végül a tizennyolcadik helyen végzett? Akár MZ/X1998 néven is emlegethetnénk, és könnyedén humanoid robot is lehetne, akár alumíniumból készült. De vajon akkor is tudnánk-e szurkolni neki olyan lelkesedéssel, mint most Rivernek? És mi lesz, amikor a labdarúgók lábába vezérlőchipeket, a kosárlabdázók térdébe és bokájába pedig rugókat építenek? (Persze, természetesen lesz papírjuk arról, hogy ez elengedhetetlen az egészségük megőrzéséhez, hasonlóan ahhoz, ahogy a hivatásos úszók az asztmagyógyszereket használják.)

Nem csupán a pisiltetési gyakorlatról van szó, amely a magánélet teljes figyelmen kívül hagyásával zajlik, hanem például Kenderesi Tamás keserves pokoljárásáról is. Őt a különleges biológiai útlevelének köszönhetően vonták doppingeljárás alá, és a hosszas jogi huzavona végén jogerősen évekre eltiltották a versenyzéstől. Ezzel szemben ott van a háromszoros Grand Slam-győztes olasz, Jannik Sinner, aki szintén doppingolt, de ügyesen kiegyezett a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökséggel, így csupán három hónap eltávolítást kapott. Hát nem nevetséges ez az egész?

Ma sem tudok mást írni, mint tíz évvel ezelőtt: a probléma megoldását a mostani doppingszabályozás lazítása (eltörlése?) jelentené. Nem tiltani kell a teljesítményfokozó szerek szedését, hanem ellenőrzötté tenni - valahogy úgy, mint a betegellátást. Éppen úgy kellene használni a teljesítményfokozó szereket, mint ahogy a felkészítést tervezik: doppingszakorvosok bevonásával, tudással és felelősséggel egyénre szabottan alkalmazni. A doppingliberalizálás fontos feltétele azonban, hogy a sportolóknak tisztában kell lenniük a személyes kockázatokkal, és ennek tudatában kell önkéntes döntést hozniuk. Ez csak felelős döntéshozók dolga lehet - a gyerekeket 18 éves korig nem sorolom ide. A gyerekdoppingot súlyosan büntetném.

Egyébként meg az Enhanced Games szerintem évtizedek óta létezik. Olimpiának és teljesítménysportnak hívják.

A szerző sportgazdasági szakértőként tevékenykedik.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés révén került fel a platformunkra. Ha szívesen megosztaná, hozzászólna, vagy további hasonló tartalmakra lenne kíváncsi, látogassa meg partnerünket, az ÖT weboldalát!